Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
ÍROTTKŐ STÚDIÓ XIV KUTHI ÁRON Fénykép Taplófejű szótlan mameluk vigyáz Három izgága, gyönyörű bestiára Vigyáz arra, hova néznek, hova mennek, hova lépnek, Vidékről jöttek biztos várost látni még így ősszel, kihasználva a melegebb napokat Hárman egyszerre csacsognak és kacsintanak Forr a könnyű lég egy pillanatra Modelljeim fénylő combján vágy feszül Villan a vaku, a nagy kövér nyomja a gombot Illatuk, nyomuk itt a köveken, Indulok mindjárt szaglászni utánuk Csak nyelek egy kis Friss levegőt még. Egy orosz bányász imája Látjátok, eszem már, felépültem, visszatértem hozzátok. Az ágy kihordott, méhe gyötört szivacs. Lábra állok, első lépésem ez hét év időfosztogatta kóma után.' Feléltek számító dörzsölt rokonok De maradok, mi voltam, orosz bányász, konok. Ettetek-e belőlem, ugye ettetek? Éreztem, bár bőröm halottsárga volt. Mit is köszönjek, a kitartást a gépeknek, hét év áramszünetmentes telét, nyarát? A napot, a napot szerettem volna újra látni mint váltáskor, a liftből kilépve mindig. Mdy aknába léptem, rétegeimmé lett a föld magasnyomású titka. Felhozott az ösztön, ott lent készült már a sújtólég. Megérkeztem. Kérek végre egy hűvös délutánt. Hazafelé Ady is így mehetett, így lopódzhatott haza hajnalokon, cserepes szájjal, száraz csókok őrleményét köpve a kövezetre. Bocsássa meg nekem, de úgy képzelem, valóban köpött. Köpni tudni kell s ő tudott. Fehér, végül is kitapinthatatlan testek lehettek bástyái Rohant, hová hívták számító szavak, túlrúzsos ajkak Ment oda, ahol csak szükségének lett otthona. A feszült ég alatt már a reggel gondjai csomósodtak, mikor elindult, így mehetett haza. Bokrok dermedt levelei, kihunyt gázlámpák erdei mutatták az utat szegénynek. Lejtő Párolgó úttest Színem vér Csörgő víz Alá, alácsorog Tüdőm törekvő légzsák A messzeség prófétája áll szemközt az eső utáni szilenciummal van, aki, mögöttem, aki ért, ért, mert öccse halott már Kézfejet csak ő tud horzsolni ilyenkor Fa levelét enni, inni az aszfalt csillogó patakjából Mert nyár van, csak egy magányos felhő hozta el végre meszes könnycseppjeinket.
