Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió

IROTTKO STUDIO XII álltak. Tímea egy oszlopba kapaszkodott az ajtó mellett, Robi egy lelógó bőrszíjba. Nem néztek egymásra. Mindketten örültek a másik közelségének, de nem tud­tak semmit a másik öröméről. Pontosabban Tímea sejtette. Várta a fiú reakcióját, amit az nem mert kimutatni. Álltak egymás mellett csöndben. A busz fékezett egyszer, és a Lány válla finoman a fiú karjának ütődött. Robi lehunyta szemét; nem merte fejét a lány felé fordítani. Egy megállóban sokan szálltak fel. Negyvenen-ötvenen lehettek. Nem szá­moltam őket. Ahogy fölszálltak a buszra, elsodorták Robit az ajtótól, Tímea mellől a busz közepe felé. Most, hogy kényszerűen eltávolodott tőle, rápillantott. A Lány pe­dig őrá. Tekintetük találkozott. Tímea mo­solygott. Úgy érezte, megtört a jég. Most, hogy egymás szemébe néztek, mintha egy kicsit megismerte volna a fiút. Mindenképp meg akart vele isiherkedni. Szólni akart: „A következő megállónál leszállók!", és ajkai hangtalanul formálni kezdték a szavakat. Robi boldog volt. Végre megtudta, mi­lyen színű a Lány szeme! Halvány zöl­deskék, vékony, világos sávokkal. Teljesen belefeledkezett ebbe a szempárba. Hasonló érzés fogta el, mint a mozgólépcsőnél. Most, ahogy újraélte a reggeli történéseket, úgy is tűnt, mintha a Lány pillantásának mélyébe merült volna le akkor, A metróál­lomás zöldes fala a szivárványhártya, messze lent az a sötét lyuk, ami úgy von­zotta tekintetét: a pupilla. Észrevette, hogy a Lány mondani akar valamit. Megpróbálta ajkairól (de gyönyö­rű ajkai voltak!) leolvasni a szavakat, amikor egy vörös, dagadt nő fölállva az ülésről eltakarta előle Tímeát. A busz megállt, a nő végre leszállt, a busz újra elindult, és a Lány nem volt sehol. Robi az ajtóhoz verekedte magát, de a Lányt nem találta. Tímea miután leszállt, lassan elindult. Elképzelte, amint a fiú odafut mellé, és azt mondja „Hello!", aztán bemutatkozna, és szóba elegyednének,... óvatosan hátrafor­dult, vajon hol marad már, de nem látta őt sehol. „Lehet, nem látta merre indultam el?" gondolta, és elindult vissza. A meg­állónál nem látott senkit. „Nem szállt volna le?" jutott az eszébe, és futni kezdett a következő megálló felé. Robi le is szállt a következő megállónál, | és elindult futva az előző megálló felé, már amerre sejtette. Sajnálatos módon elkerülték egymást. Tímea másfél órás keresgélés után hazaindult. Otthon kipakolt a hátizsák­jából, tiszta ruhát pakolt bele, a sampont, amit vásárolt becsomagolta (ajándékba vette), és a Salinger könyvvel együtt be- j dobta a táskába. Bekapcsolta CD-játszóját, berakott egy Philip Glass lemezt (a „He- j roes"-t), végigdőlt az ágyán, és gondolko­zott. Azt hiszem sírdogált is egy keveset, bár maga se tudta miért. Talán a zene ha­tott rá. Robi délután kettőkor ért vissza rokonai lakására. Amikor felhagyott a Lány keresé­sével, már annyira eltévedt, hogy azt se tudta merre induljon. Megkérdezett pár járókelőt, akik nagyon készségesen adtak útbaigazítást. Ami a legkülönösebb: másnap újra lát­ták egymást. Ugyanazon a vonaton utaz­tak, bár két különböző kocsiban. Robi ■ hazafele tartott, Tímea vidéken élő ke­resztanyját indult meglátogatni. Tímea hamarabb szállt le. Röviddel azután, hogy lelépett a peronra, hangos kopogást hallott az egyik ablakból. Felnézett. Robi abbahagyta a kopogást, és integetett. Tímea visszaintegetett. Mo- , solyogtak. 1999. február

Next

/
Oldalképek
Tartalom