Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
ÍROTTKŐ STÚDIÓ VIII logizáltak volna, maguk elé beszéltek. A repülőgépekről vitatkozó srácok egy képregényt olvastak mély komolysággal. „Majd kölcsönadod?" kérdezte a fiatalabbik. „Aha." bólintott a másik, és óvatosan lapozott egyet. Az oldal tetején a következő szót pillantottam meg: „Kabootnlll" Kinéztem az ablakon. A nap lassan előbújt a felhők mögül. Fénye meg-megcsülant a pocsolyában, ahogy elhajtottunk mellettük. És megláttam a Várost. Úgy terült el, akár az autók alatt összegyűlő olajfolt. II/I A metróállomáson tolongtak az emberek. Éppen fél kilenc volt, mindenki munkába, vásárolni, vagy iskolába sietett. A mozgólépcsőn tömöttek voltak a sorok. Az emberek mereven állva várták, míg leérnek, majd gépiesen begyakorlottan a metróhoz futottak, és tudták, hogy oda viszi őket, ahová menni akarnak. Egy fiú odalépett az automatikus jegykezelőhöz, és kutatni kezdett a zsebeiben egy jegy után. Rövidesen előhúzott egyet, érvényesítette, és a mozgólépcsőhöz ment ő is. Robinak hívták. Egy vidéki városból jött fel néhány napra a Városba. Rokonainál szállt meg, és aznap úgy döntött, hogy körülnéz egy kicsit egyedül is. Érdeklődve figyelte az embereket, miközben egyre mélyebbre vitte őt a mozgólépcső. Csomagjaikat görcsösen szorongató öregasszonyokat, mogorva vénembereket, céltudatos és hűvös férfiakat és maszk- szerűen kisminkelt, feétett hajú lányokat látott. Lenézett oda, ahol a lépcső véget ért. A látvány olyannak tűnt, #akár egy kút mélyébe ereszkedett volna le. Ez elszédítette, ezért inkább a falon sorakozó plakátokra bámult. De tekintete újra visszaugrott, és képtelen volt elfordítani erről a képről. Olyan érzés fogta el, mintha hamarosan felemelkedhetne, és lecsúszhatna az emberek feje fölött ebbe a kútba. Aztán a lépcső kiegyenesedett, és leeresztette Robit a földre. Ő pedig lelépett róla, és miközben lába hajtotta, körülnézett, hová is került. A terem tetejét vastag oszlopok tartották, rajtuk apró, világoskék csempe, a padló szürke volt. Jobbra és balra metrósínek. Robi találomra - mert nem volt határozott úticélja - a baloldalit választotta. Szemével a sínpárt követve benézett az alagútba. Hamarosan megérezte a közeledő jármű szélét, és a sötétben megjelent három fénykör, sárgásán vüá- gítva meg az eddig feketeségbe burkolózott falakat. A kék szerelvény besiklott az állomásra, kitárta ajtajait, amelyből özön- leni kezdtek az emberek, kis híján elsodorva Robit és még pár várakozót. Amikor az ár elvonult, megkezdődött az apály. A hatalmas tülekedésben az emberek vad higgadtsággal bepréselték magukat, fellökve bárkit, aki az útjukba került. Végül Robi is bejutott az egyik kocsiba, és megkapaszkodott az egyik korlátban. „Tessék vigyázni! Az ajtók záródnak!" recsegett az egyik rejtett hangszóró. És az ajtók kíméletlenül és gyorsan becsapódtak. Bent, a kocsi oldalai mentén vörös műbőr huzatú padok húzódtak, csak az ajtókat hagyva szabadon. Robi egy ilyen pad szélét lezáró fémkorlátba kapaszkodott. Hozzá közel néhány fiatal ült. E,gy szót sem szóltak, egykedvűen bámulták a padlót. Kicsit arrébb egy öltönyös férfi sportújságot olvasott. Előtte egy kisfiú állt, 5-6 éves lehetett. Egyik kezével játékrobotot markolt, másikkal anyja kezébe kapaszkodott, aki sminkjét nézegette a pad fölötti ablakon. A metró zúgásától eltekintve csend volt. És ez az egyetlen zaj még jobban kiemelte az emberek némaságát. Csaknem elviselhetetlen volt, és szörnyen lehangoló. És akkor Robi észrevette a lányt. Ott állt nem messze tőle. Gyönyörű volt.
