Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Zsávolya Zoltán: A Marno-i magatartás

talmazó Nincsen líra V nélkül címe jelképesen valami ilyesmit érzékeltet. Kö­zelebbről talán azt, hogy a versírást manapság (és már jó ideje) nem igazán lehet egzisztenciális kételyek, állandó poétikai vívódás és lélektani-bölcseleti küzdelem nélkül művelni. Ez a meglátás és kérdésfelvetés önmagában ter­mészetesen nem új, még a tradicionális-konzervatív költők is tematizálják, tehát látszólag belekalkulálják tevékenységükbe, ténylegesen viszont elenyé­szően kevés azon alkotók száma, akik lényegileg is ennek a remek gondnak a jegyében rendezik be nyelvi művészetüket. Marno János ezek közé a kivételes szerzők közé tartozik. Most szóban forgó verse ugyancsak „szimptomatikus” abból a szempontból, hogy még ezt a már átfogó közlésértéke szempontjából is meglehetó'sen súlyos üzenetet hordozó szöveget sem hagyja meg egyszerűen eredendő intenzivitásában, hanem egymás után, héjszerűen lehántható inter­pretációs rétegekbe burkolja azt. A Nincsen líra V nélkül ugyanis csak a verseskönyv címe, pontosan ilyen feliratú szöveg a kötetben nem olvasható. Létezik viszont Mamo-nak egy nincsen líra című és kezdetű verse, amely ere­detileg az 1989-es a múzsa és a bábu kötetben szerepel. Ennek első sora azon­ban így hangzik/néz ki: „nincsen líra tenger V nélkül”. Ha az olvasó átme­netileg figyelmen kívül hagyja, hogy a némely tanár közhasznú (noha nem feltétlenül helyes) gyakorlatából „hiányjelként” ismert szimbólum egy, a szö­vegfolyamatban nem feltüntetett szó helyén/helyett áll a munkában, akkor a romantikus-hagyományos-korszerűtlen „költészet” egyik érvényes alapköve­telményét és közhelyét kapja eredményül - ironikusan értékfosztott, kritikai tálalásban. Talán az efféle bemelegítő olvasatnak is van létjogosultsága. A hét darab nyolc soros szakaszból felépülő vers végére érve azonban (sőt már előbb: az összesen három oldalra, tehát két lapra nyomtatott szöveg első lapját át­fordítva4) egyszerre kiderül, az alsó háromnegyedében üres papír fehérsé­géből előugrik, ha eddig, tudniillik a korábbi olvasatokból még nem lett volna ismert és várt nyomtatási tény, hogy a minden bizonnyal amolyan hivatkozási csillagozásként funkcionál, s mint ilyen megfejthető, behelyettesíthető egy stabil jelentésű, semmiképpen sem különös, szemantikai többlettel nem bíró, szimpla (bár kicsit durva) szóval, aminek következtében a kezdő sor így egé­szülhet ki: „nincsen líra tenger féreg nélkül”. A férgek, ezek a nemes jószágok azután a vers végén megint előkerülnek, ezúttal szabványosan, betűk fel- használásával írásba foglalt lexikális elemként szerepeltetve; tehát mond­hatni, tartalmi keretbe zárják az opust. Ennek ellenére, vagy éppen emiatt felmerül a kérdés: miért „pontozza ki” Marno az első említés alkalmával ilyen körülményes módon a nem éppen tetszetős kifejezést? Helyesebben: miért ad nyomatékot neki szinte már a vizualitás, de legalábbis a jelképi nyelv eszkö­zéhez nyúlva? Gyanítom valamiképpen, hogy nem az a követelőző prozódiai kényszer áll eljárásának hátterében (ami különben, a közfelfogással ellentét­ben, nem is volna olyan idegen motiváció részéről!). Sokkal inkább arra tip­pelek, hogy legalábbis felkínáltatik a verssornak egy alap olvasási lehetősége is, amely a(z eredetileg) matematikai szimbólumot a nyelvi beszéd/írás kife­jezéseként oldja fel. Ekkor a következő eredményt kapja az ember: „nincsen líra tenger hiányjel nélkül”. Ami tényleg nem csekélység. Hiszen az imént kisilabizált megállapításhoz bízvást hozzáfűzhető: „De nincs ám!” Vagyis mindenképpen igaz a kijelentés, jöjjön elő bármelyik fontos szempont. Akár az útkeresés fáradságos, rengeteg 1100

Next

/
Oldalképek
Tartalom