Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Rózsa Miklós - Szabó Zoltán: Esti Kornél Szarajevóban

déséról beszél, azon az úton haladva, amelyen - többek között - Ottlik Géza is járt az Jskola a határon” megírásakor. De ez a történet szól arról a balkáni (és ebbe a fogalomba, a Kárpát-medencét is beleértjük!) lélekről is, amely egyéb tényezők mellett életre keltette a térség véres konfliktusait, és beszél azokról a morális kérdésekről is, amelyek fájdalmasan felvetődtek ebben a változás előtt álló világban.

De ezt a novellát, a kötet más darabjaihoz hasonlóan, nem ez teszi értékessé, hanem azok az apró részletek, amelyek a művek alapköveivé, szervező' egységeivé válnak. Ilyen részlet ebben a novellában Tankréd szemének hibája, mely miatt az égbe nézve ismeretlen írásjeleket, üzenetet lát, amit azonban soha nem tud alaposan megfigyelni, mivel szivárványhártyájának hibája miatt ezt a különös látomást képtelen a látószöge közepén rögzíteni. Ez a kép kíséri Tankrédot mindig, ha az égre néz, vagy ha puskája célkeresztjébe pillant.

„Vagy meg tudod látni, ki lakik az égben?” - kérdezi Tankrédtól egy kisfiú, amire a főhó's a novella végén válaszol, amikor „bólintott magának szomorúan és dühösen Tankréd homályló tükörképének nyelvet öltve.” Ezt a jelképet szépsége, magától érthető bonyolultsága a mű legemlékezetesebb részévé teszi, ezzel is erősítve a többi jelentésréteget, azonban kihangsúlyozva a mű egzisztenciális mozzanatait.

Szembeötlő sajátság az elbeszélések cselekményének töredezettsége, vázlatossága is. A leghosszabb, az Jttetvadászok” című novella cselekménye tudatosan préseli szereplői életébe a XX. század végi közép-európai sorsfordulókat, ezért hihetetlenül sok benne a történés, mégis ez nem kap hangsúlyt a műben. A kidolgozatlanság kissé úgy hat, mintha egy mozifilm beharangozó hirdetését látná valaki, ahol a legjobb képkockákat összevágva, fél percbe sűrítve mesélik el az eseményeket. Ez a fajta történetmesélés a novellákat összefoglaló, bevezető jegyzetben jó stratégiának bizonyul, de a szöveg más részein alkalmazva zavaró. Bognár Antal nem a világban, hanem a tudatban lejátszódó történésekre figyel, de a külvilág vázlatosságával párhuzamosan szereplői is menthetetlenül töredezettek, vázlatosak maradnak.

A világkép azonban túlontúl sablonos. Nem nyújt semmi újat a számtalan háborúban, és a diktatórikus, vagy kevésbé diktatórikus államban meggyötört, néhol megtört emberek életéről, a kelet-európai (kisebbségi) létről. Sem az élmények, sem hatásuk nem ismeretlen még e recenzió írói előtt sem, akik pedig kevés jártassággal dicsekedhetnek a vajdasági magyar nyelvű irodalom területén. Mindemellett sajnos a feldolgozás módja sem mondható igazán izgalmasnak. Az irodalmi utalások, az intertextualitás keltette hangulatok egy jól ismert körből származnak. Többször találkozunk a Cholnoky családdal és Kosztolányi Dezsővel (a belterjesség érzetét növeli, hogy Dide-ként emlegetve), tehát általánosabban: a századforduló erkölcseiben, világnézetében stb. talajvesztett, ugyanakkor tudatosan más viszonyítási pontokat kereső novella-univerzumának reminiszcenciáival. A gondokat, gondolatokat szülő problémák, a történelmi-társadalmi szituációk azonban manapság mások, mint száz évvel ezelőtt voltak, mégsem találunk Bognár Antal munkáiban újfajta kérdésfölvetést vagy megközelítési módot. Ez az oka annak, hogy a kötet elolvasása után az a benyomásunk, mintha - a nyelvi téren jelentős változás ellenére - inkább kiújult volna az irodalom, megújulás helyett.

1095