Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a XX. század eszmetörténetéből

regényében a 27 évesen katolizált író a Jiúszás évek elejének pezsgő'- és eperízű Oxfordjára” emlékezik. De talán nem pusztán a nosztalgia szólal meg ebben a regényben sem. Bár nem elfogult vele szemben a szerzó' („Waugh-nak viszont felróható... hogy félelmetes módon hiányzott belőle az empátia az angol társadalom más osztályaival.”), mégis, a róla szóló megnyilatkozásaiból úgy tűnik, Waugh tudott valamit, ami aztán a század folyamán mintha elfelejtődne. Igaz, Az utolsó látogatást Edmund Wilson „katolikus röpiratnak” nevezte. Akkor hát a gentleman eszményről értekező' Lukacs könyve is valamifajta katolikus, ha nem is röpirat, de pamflet? Erre utal mindenesetre az a tény, hogy többek közt egy 1928-as epizódban kerül elő' Waugh neve (ó' 1930- ban tért meg). E jelenetben egy nemrég katolikus hitre tért távoli rokon, egy ifjú, de halálos beteg özvegy, Ruth látogatja meg K-ékat, és maradandó hatást tesz a leendő' feleségével épp ekkoriban ismerkedő K-ra. Miután halála előtt utoljára meglátogatja K. a szegény rokont, hazafelé a vonaton Ruth sorsán tűnődik. „Nem az ’égi vadászeb’ üldözi a lelkét, csak Ruth furcsa, átszellemült mosolya és szavai kísértik. Hát persze. K. csak hiszi magáról, hogy hitetlen, de ’igaziból’ nem az. Egy ideig még gyakran eszébe jut Ruth, aztán egyre ritkábban, de folyvást zsugorodó emlékalakja sohasem tűnik el teljesen, mert az ilyen lényeg örök színarany...”

De végül is, mi ez a lényeg, az örök színarany? Nem szégyen, csak bátorság kell hozzá ma leírni azt a két fogalmat, melyet Lukacs a középpontba állít. Az emberi élet két szürke középpontja Lukacs udvariasság-filozófiája szerint a boldogság és a szeretet. Az egyikről megint egy elődöt idéz az egyik beszélgetőtárs, majd kommentálja azt: Robert Louis Stevenson írja, hogy a boldogság megtalálása „teszi ki az egész kultúrát, és talán kétharmad részben a morált is.” - és a kritikus kommentár: „nehezebb munka boldognak lenni, mint boldogtalannak.”10 A szeretetről pedig ezt mondja az egyik beszélő: „Akárhogy is, én úgy érzem, hogy miközben az 1925-ös Angliáról írsz, valami másról is szó van: igen, a szeretetről.”

Számunkra ezek az eszmények talán túlságosan is szépek. Mégis, vagy talán éppen ezért becsülendő, hogy ezeket az eszményeket védelmezni megrontott egyéni ízlésünkkel és a korszellemmel szemben is anakronisztikusán ez a konzervatív katolikus történész-író.

10 Nem állhatom meg, hogy ne emlékeztessek Ottlik Kosztolányi dolgozatára, amely szintén a boldogság fogalmát állította az életmű középpontjába.

1089