Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Lagzi István: Magyarországi lengyel menekültek

sajtó szerint a miskolci vasúti pályaudvaron napokon keresztül százak és százak várták a vonaton érkező lengyeleket: szőlővel, szalonnával és kenyérrel, valamint főtt étellel vendégelték meg a menekülteket. Számos más helységben is főtt étellel, gyümölccsel, de volt ahol virággal, sőt zenekarral várták a „háborúból jött” lengyeleket.

A párját ritkító szívélyes fogadtatásról igen sok menekült (is) megemlékezett. Roman Sierociiíski százados visszaemlékezésében a következőket írta: „tiszta falvakon és városokon mentünk keresztül és mindenütt, furcsa mód mint hősöket üdvözöltek bennünket. Az út mindkét oldalán a tömegek »Éljen Lengyelország!« felkiáltással köszöntöttek minket...” Hasonló fogadtatásról számolt be Jan Zajac egykori internált tiszt is: „Voltak esetek, hogy a gyerekek kézen fogva álltak az útpadkán, ahol az autóink elhaladtak. Megállítottak és az út mentén felállított, terített asztalokhoz invitáltak minket. Városokon utaztunk keresztül, ahol étteremtulajdonosok egész kolbászfonatokat hoztak ki nekünk és kérték, hogy vegyünk belőle. Meghívtak az étterembe és kis híján kényszerítettek, hogy étkezzünk...” Szirti Zoltán szerint - többek között - Hatvanban is közüggyé vált a menekültek fogadása. „1939. szeptember utolsó vasárnapján érkezett Hatvanba az első (lengyel) menekült csoport, körülbelül 200 fő, amelynek zömét a katowicei postaigazgatóság személyzete képezte. Vezetőjük Jan Safarik igazgató volt. [...] Ezzel a csoporttal érkezett Hatvanba Gabtas Leo, egy idősebb úr, a Lodzi Vajdaság (egyik) starostája. Bias Wiadys- iaw olajmémök feleségével... a póznái gimnázium igazgatója Józef Koneczny is.

Hatvanban azonnal összehívták, akkor még a nagyközség elöljáróságát, a lengyel menekültek elhelyezése ügyében. A segítség a legteljesebb társadalmi összefogással indult meg. Az egyszerű cukorgyári munkáscsaládtól a hatvani bárónő: dr. Hirsch Albertnéig mindenki igyekezett segíteni. Sokan vállaltak egy-egy főt, illetve családot vendégül, így a bárónő 20 menekült elhelyezését biztosította a kastélyban és fizette a vendéglői ellátásukat. A legények, katonák közös elhelyezésben részesültek az akkori leventeotthonban. A családosok és a nők a város lakosságánál kaptak megfelelő szállást és ellátást. Tíz napig a lakosság teljesen önzetlenül látta el a menekülteket.”

A közvetlen, „szervezetlen” segítségnek néhány hétig igen nagy szerep jutott. Sátoraljaújhely utcáin áthaladó menekülteket a gyerekek tejjel kínálták, a Rákóczi úton virágot és egyszerű élelmiszert adtak a katonáknak. A vasúton érkezőknek a lakosok itt is szőlőt, élelmiszert vittek az állomásra. Akis Zemplén megyei Szegi községben ugyancsak megtalálták a segítés módját. „1939 őszén az egyik délutánon nagy riadalmat keltett a falunkon végigvonuló lengyelek hosszú sora. Sátoraljaújhely felől jöttek, Miskolc irányába igyekeztek. A lakosság hamar feltalálta magát. Elhatároztuk, hogy valamit teszünk a menekültekért. Az út mentén gyümölccsel, tejjel kínáltuk azokat, akik néhány percre megálltak. Nagyon szomorú látvány volt a lengyelek vonulása.” - írta visszaemlékezésében Sárossy Erzsébet. „Ötletben nem volt hiány. Bánréve községbe érkező lengyel repülős egység katonáit a helység határában vendégelték meg, Egerben a szőlőkből kasokban vitték a gyümölcsöt a »lengyel laktanyába«.”

Jmagyar határterületen a szlovák lakosság, éppúgy mint a magyarok, szívélyesen fogadtak minket. Együttéreztek velünk hazánknak ebben a súlyos

1044