Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Molnár Miklós: Hullaházi fotográfiák

magasába, a mennyezet gerendáihoz. A kikötözés húsbavágó és feszes, a lány mozdítani se búja tagjait.

Egyazon vágy két arculata: Frida hevesen vágyakozik, hogy végre érezze - van, de mert lennie annyi, mint bűnhődni: egyúttal tehát megsemmisülni is szeretne. Ekképp kikötözve ingerelteti-gyötreti magát férfitársával. Fontos az is, hogy mindez fényképeken örökíttessék meg. Az, hogy van, nem elég: erről folyamatosan dokumentumok kellenek. Kölcsönössé válik az erotikus álcájú kínzás; egyre újabb képek készülnek. Frida itt és így, ebben a burgenlandi templomban jut élete leghatalmasabb élményéhez, teljes önkifejeződéshez - egyszersmind orgazmushoz.

Naplójának legelső lapjára önmagának felfeszített képét ragasztja be. A vergődésben, gyászban, önmarcangolásban fogant diáriumból, bár az őrületig túlteng benne a tákolt énecske kényszeres fecsegése, olykor a szentség közelié te is kisugároz. Mindig a közelsége csupán, mert a külsőleges keresztre- feszülést - még ha, mint Fridáé, áldozatul történik is sokakért, megöltek millióiért - valóságos megváltás, belső regeneráció nem követheti. Az egyetemes „megváltás” (mitől is?) soha nem valósul meg, Mária fiának sem sikerült.

(Állíthatnánk-e, akárcsak „tréfaként”, hogy az Auschwitzban elgázosítot- tak, vagy a magyar Auschwitz ötmillió elkapartja meg voltak váltva?)

(A szadomazochizmust az ruházza fel szakrális jelleggel, hogy Jézus felfeszítése iránti irigység érzik ki belőle.)

(A kereszténység érdekében senki nem tett többet Mohamed prófétánál, aki kategorikusan tagadta a keresztfán elkövetett - blaszfemikus és kulisszahasogató - istenfiúi öngyilkosság tényét.)

Abortált nők ölelése

Frida teherbe esik, magzatát - megint ikonikus körülmények között (újabb „rendszerkonform” áldozat) elveteti.

Elveteti: eufemisztikus kifejezése ez annak, hogy ő is leküld egy megölt magzatot az ötmillió elemésztett embrió magyar Hádeszébe. Az itt élők többsége elölt magzatok testvéreként olyan anyaméhben kénytelen a megszületésig lakozni és kifejlődni, ahol totális háborút viseltek és nyertek meg az emberiség ellen; ez jóvátehetetlenül ráíródik arcra-lélekre. (Országunk ,kultúrája” legnagyobbrészt erről való feledkezés és feledkeztetés.)

Irdatlan karma: ha tapogatózunk vakon, még déli verőfényben is: ettől. Az asszonyi méhek elölt gyümölcseinek szüntelen utóízét nem tudja kiköpni a szánk. Keserű minden szeretkezés.

Lehetséges-e a magyar Hadészt elfedő halálhártya fölött szívből örvendezni, gyöngyözően kacagni, ráhangolódni a teljességre, boldogan ölelkezni? A kötelező magzat-beszolgáltatáson átesett nő lehet-e itthon, kínálhat-e otthont a világban, ha öléből többé nem a lét éltető nedve, a jin nektárja, hanem a megfeketedett lélek pakúrája, fáradt gépolaj, maró váladékok gyönyörtelen bugyogása fakad?

972