Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Zsávolya Zolán: A légtérbe porlasztva; Örvény Traktus; ZéBé verssorára; Haláltrágya-apelláta; Ádáz Suta; Gans unten; Szalonkabát az őszi erdőn (versek)

Szalonkabát az őszi erdőn

Mint rossz kavar, mit eltakar: az avar.

Sziluett előbb, tán száznyólcvanas, gally-közön át- sejlőjacke, zsinórosan. Plúsz két sarkantyus csímma fejmagast. Mázsányi lelkiösmeret másként, no meg: később, amely t(ö)k(ép)p humánus környezet, (akár) egy vászon-tokba búgyolált hulla az őszi erdőn. És húll-robajlás is, amennyiben követheted.

„Elég kevéssé” (nos: levágás, zuhanás). Pediglen lovon érkezel,

mely fújtat, trappol, csörtet, épp elég

kárt téve színintenziv lombozatban, másban - ám azért

ez idilltöl öldöklő vadság, dúrva múnka elvileg oly távoli,

mintha meredély hegytetőn tengervizt halinál csapkolodni. Ja:

tengert, tengert, tengert, mi önnön árját elnyeli

s felhányja ismét, tarajlón: hinta-hab tajtékja száll. Ni, akként ez is

egy óceján, ahogy körülmocórg, csak rozsdabarna-zöld. Veres

és okker levélözőnbe vész itten az elmúlás. Zörgő, fain

szőnyegre lépsz, ha lépsz, midőn gebéd kibasztad, jól odébb,

pányvára, mert, úgy-e?, gyalog-lebegve térdelsz a fűhöz-fához: vallani.

Csendesen, sőt szavak nekűl, fájó jelenléttel (miként követhetem).

Évszázak merülnek le alászállásodban; quasi aquarium mélyi mézsürü pászmákat hasgatva fürödsz aranylo napsúgárba’ meg.

A délután eláll, e szfínetlö hanyatlásűtem: életed. Nem zug harang már, egyszersmind az esti borzongás is messze még: metszetit) idő övez, bőszen studírozol, hisz spekulálnod ildomos, úgy bizony!

Eszmék sora, mint etikett mindennapod, járja be (és hamvad el) a körül elterülő csudálatos húllámlapályt. Majd horkanás neszez, kapál a hátas, urinpisál, csipős szag lengedez, múlik, támad megint; valami cikkan, ládd, a tisztáson, amely vak hodály: legyek lepik, esetleg lepnek (honnan tudnád?): a húgyot, a hullát avagy tégedet. Oh, egy is az, te naturai zárvány any ag; tetted zsákárnyban tűnik el; hijáb’ a nappal, hah: ál-fénybe jútsz, mely rémiszt lázok álmival. - Rossz véred végül rosszt kavart s lelkbúcsu, ím, e perc: faágon függsz magad, lábad többé nem hág avart, Csákó kilép alólad, hű, okos, szomorú jószág, így igaz, node hát belerúgsz, miútán felhórgadsz volt nyergileg, inogva, mégis konokúl. A kötél gigádon pöttyös selymü nyakrabog. S az őszi erdömély üres szalon.

961