Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Jakabffy Imre: A pozsonyi hídfő
bizonyosat, úgy hírlik, szovjet szervek deportálták Csáky Mihállyal és magyarpárti kollégáival. De senki sem tudja hol vannak. István szerint a magyar kormány ugyan közbenjárhat János érdekében, de csak akkor, ha aláírták a békeszerződést; addig nem tehetünk semmit...” Néhány nappal később a Claridge teraszán Révay István bemutatott Esterházy Lujzának. Hármasban beszámoltunk a konferenciával kapcsolatos értesüléseinkről, majd elpolitizálgattunk. Naplómba ezt írtam: „Egy kis asztalhoz félrevonulva Esterházy Lujzával és Révay Istvánnal vitattam meg a politikai helyzetet. Pesten nem mernék egyszerre két gróffal mutatkozni egy nyilvános étteremben, mert másnapra biztosra vehetem a politikai rendőrség tapintatos érdeklődését hogylétem felől. Párizsban az ember még megengedheti magának azt a luxust, hogy arisztokratákkal legyen együtt, mivelhogy az „a la lanterne les aristoc- rates!” másfél századdal előbb hangzott el, mint nálunk.” Egyébként volt még arisztokrata itt a békekonferencián: br. Wesselényi Miklós, a magyar követség sajtóattaséja, felesége az a Fedor Ágnes, aki kijelentette: „Két év előtt az volt a baj, hogy zsidó származású vagyok, most meg az, hogy báróné lettem”; továbbá mint tiszteletbeli delegátus gr. Károlyi Mihály és felesége a „vörös grófnő”, Andrássy Katinka. Károlyi szerepével kapcsolatban idézem Ignotus Pál emlékezéseiből az alábbiakat: „1946-ban ott lehettem Párizsban a magyar béketárgyalásokon. Szomorú komédiában volt részünk. A magyarokra és a csehekre egy kakasviadal szerepeit osztották. Mindkét ország a Szovjetuniótól függött, ám az oroszok ragaszkodtak ez országok „függetlenségéhez”, ami állandó viszálykodáshoz vezetett. Mindkét oldalon a kommunisták voltak a leghangosabb szószólói a legrégibb imperialista sérelmeknek és panaszoknak. A valóságban a csehek, a győztesek jogán üldözték a magyarokat. „Ez szívszaggató!” - mondta régi ismerősöm, gróf Károlyi Mihály. Félhivatalosan ő is részt vett a béke tárgyalásokon. Csodálkozott, hogy Csehszlovákiával miért nem lehet kompromisszumot kötni egy elfogadható területi rendezés alapján. A háború alatt cseh emigráns politikusok megerősítették Károlyi ezen elképzeléseit. Párizsban Károlyi bizalmasan megkért, hogy tárgyaljak egy ilyen megállapodás lehetőségéről a cseh külügyminiszterrel, Jan Masarykkal. Egy párizsi hotelben találkoztam Masarykkal, aki egyetértett Károlyival. Az oroszoknak azonban más volt a véleményük. Forszírozták, hogy a prágai és a budapesti kormányok folytassák propaganda hadjáratukat. Majd eltelt néhány év, s az oroszok kiadták az újabb parancsot, hogy mindkét ország felejtse el kölcsönös sérelmeit, ezentúl legyenek elvtársak a szocialista világbéke megvédése érdekében.” Minthogy visszaemlékezéseim - mint a román szakértői csoport tagja - aligha szakszerűek a csehszlovák ügyeket illetően, ezért lehetőleg csak a pozsonyi hídfővel kapcsolatos témákra szorítkozom. 1946. szeptember 12-én kétoldalú megállapodás született az önkéntes lakosságcsere ügyében. A csehszlovák követelés, amely a békekonferencia tervezetének módosításában látott napvilágot, két pontban nyert kifejezést. Az első javaslat szerint Magyarország adjon át öt falut Csehszlovákiának 907
