Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Hauber Károly: Egy modern regényeposz

gyűjtő tározó zsilipját, hogy a víz mossa el a cigányok völgyben fekvő házait - s ők végre elköltözzenek.

Már-már úgy tűnik, nem menthetik meg otthonaikat; hatalom nem segít rajtuk, holott robbantással el lehetne zárni a víz útját. Ekkor kapcsolódik újra a cselekménybe az addig csupán epizódszerepet játszó magyar parasztlegény, Atyin Jóska. Majna János, a tizenegyéves árva kérésére (akivel addig sok összeütközése volt) a segítségükre siet. Otthon rejtegetett kézigránátjainak köszönhetően a cigánysor megmenekül. Igaz, ez a címszereplő életébe kerül, s megtelik a falusi rendőrkapitányság valamennyi cellája is: a közösség hangadóit vasra verve kísérik oda.

Az indító és a záró esemény felidézésével persze még semmit nem érzékelhettünk abból az epikus folyamból, amely oly bőségesen hömpölyög a regényben. A cselekmény nemcsak jóval hosszabb időt ível át egy esztendőnél, de a múlt egynémely mozzanatait éppoly részletesen mutatja be, mint a jelen középpontba állított eseményeit. Már a két világháború közötti időről (akkor napszámosként dolgozott az itt élők többsége) s a második világháború időszakáról (frontélmények, Horthy látogatása) is elő-előbukkanak részletek. A centrumba azonban néhány sorsdöntő fordulat kerül. 1950-ben a vajda, Bábi Jóska javaslatára halat telepítenek a tóba, amely ezután részben biztosítja megélhetésüket. 1953 őszén hallgatnak az agitátorokra s elhagyják a telepet, hogy a Sajó partján épülő „Békeváros”-ban keressék boldogulásukat - ám karácsonykor már újra otthon vannak. 1954-ben megfosztják őket halastavuktól, amiért ’56 nyarán, néhány nappal a lezárás előtt egy idős, idegen ember áll bosszút - megmérgezi a halakat. A valódi s a feltételezett tettes (Majna János) helyett a vajdát zárják a tett miatt börtönbe. O a robbantás napján szabadul, de néhány óra múlva újra rács mögött van... S a közösség története mellett vele szorosan összeszövődve számos egyéni sors, személyes életút kavarog a könyvben: szerelmek és csalódások, öröm és keserv, megértés és gyűlölet - kinek-kinek érdeme vagy szerencséje szerint.

Egyéni sorsok a közösség sorsával szorosan összeszövődne? Inkább azt kellett volna írnunk: az egyéni sorsokból bomlik ki a közösségé, az egyes ember felől pillanthatunk rá a cigánysoriak kollektív életére. Mert a regény ereje alighanem éppen ebben rejlik: úgy mutatja föl „hús-vér” alakokban egy közösség mentalitását, hogy egyszersmind hitelesíti s jelképessé is emeli azt.

Mindennek megvilágításához futólag érdemes szemügyre vennünk a regény poétikai megoldásait. Nézzük meg először az elbeszélés formáját, az elbeszélő nézőpontját, viselkedését s a közlésformákat. Ami az elsőt illeti, azt látjuk, e szempontból az „Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen” hagyományos nagyepikai mű. Petersen terminusával élve (Erzahlsysteme. Eine Poetik epischer Texte, Stuttgart, 1993) az ún. „stabil szisztémákhoz” tartozik, hiszen a regényvilágot egyetlen, egyes szám harmadik személyben beszélő narrátor építi föl. A nézőpont s az elbeszélő viselkedése már beszédesebb ennél. Miként néhány elhintett utalásból kiderül, a beszélő sokkal töbet tud hőseinél, ám ebből úgyszólván semmit sem árul el. Az értelmező-értékelő kommentár szinte teljes egészében hiányzik a regényből: az auktorális helyett a tárgyias és a perszonális közlésformák uralkodnak: a tárgyilagos tudósításból s dialógusból fölépített jelenet, az egyenes beszéd, továbbá a szabad függő beszéd s - ritkábban - a belső monológ. Az eredmény: az elbeszélő szólama szinte teljes

91