Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi Etűd(ök)
nyok is vannak. Elkezdtünk kiabálni, hogy kik vagytok? Ők visszakiabáltak, hogy ti kik vagytok? Mi mondtuk, hogy veszprémi egyetemisták, ők mondták, hogy debreceni egyetemisták... Húszéves lányok az uzsgorodi NKVD-börtön- ben... Ahogy említettem már, a börtönélet nem volt kegyetlen. Spejzolhattunk, ami annyit jelentett, hogy cukorkát, almát, kenyeret vásárolhattunk, melyek árát felírták, forintra átszámolták, majd távozásunkkor, mert sejtették, hogy van pénzünk, kifizettették. Akinek dugi pénze volt, az egész cella részére vásárolt, mert testvérek voltunk. A kosztunk viszont szörnyű volt: hal és kása. Reggelire sózott apróhal, esetleg túró, az ebéd kása, esetleg káposztaleves, vagy uborkaleves. Este tea, kis feketekenyérrel. Ezt azonban rendszeresen és pontosan adták. Nehezen telt az idő', ezért naponta különböző' foglalkozásokat szerveztünk. Mindenki tartott kiseló'adást, ami elsősorban szakmai jellegű volt, hogy ne felejtsük el a szakmánkat, hisz ki tudja, meddig maradunk itt. Leginkább kémiai, fizikai problémákról beszéltünk, de úgy, hogy a zárkatársaink: katonatisztek meg a polgárok is megértsék. A kihallgatások közti idó't - a rövid sétákon, étkezéseken kívül - ezzel töltöttük elsó'sorban. Ez a kihallgatás-sorozat, az állandó önéletrajzírás tulajdonképpen december közepéig tartott. Már másfél hónapja a szovjet NKVD börtön lakói voltunk. Egy napon azonban jött a parancs, fürödni, új, meleg ruhába öltözni... Ugyanakkor visszakaptuk saját civil ruháinkat is. De még a pénzünket és óránkat is. Megintcsak gépkocsikba ültettek bennünket, de ezek már egészen másképpen néztek ki, mint amikkel jöttünk. Padrendszerrel voltak ellátva, és rögzített ponyvaborítással. Tudtuk, hogy messzire visznek bennünket, esetleg haza? A szovjetek felmérései már - úgy látszik - elégségesek voltak rólunk abból a szempontból, hogy valamennyire is tájékozottak legyenek a magyar forradalomról, a magyar egyetemisták, ezenkívül a katonaság és a polgári lakosság viselkedéséről és érzelmeiről. És hát útra keltünk. December 15-e körül járhatott. Útvonalunk ugyanaz volt, mint amelyiken jöttünk. Csak amikor ismét Csaphoz értünk a határnál, és az orosz katonák magyar hatóságnak adtak át bennünket, akkor gondoltuk, hogy tényleg hazaérünk. Amikor átjöttünk a határon, első dolgunk az volt, hogy elénekeljük a magyar Himnuszt... Ezután cipeltek vissza bennünket Veszprém városába. Emlékszem, Veszprémbe piaci napon érkeztünk, pénteken. Az emberek, a kofák, az ott vásárló asszonyok észrevették - nem tudom, hogyan -, hogy hozzák a Veszprémi Vegyipari Egyetem hallgatóit. És akkor megindultak a nők, kezükben késekkel, szaggatni kezdték a ponyvát, ahogy érték. Hatalmas kavarodás lett belőle, félő volt, hogy rabtartóink a fegyverüket is használni fogják. De nem. Beszállítottak ismét a Várbörtönbe, és ott letartóztattak bennünket. Ezúttal a magyarok kezdtek vallatni. Most már az ügyészség és a karhatalom. Féltek tőlünk, az érezhető volt. Amikor már eltelt egy hét is, és semmi nem történt, és mi tele voltunk feszültséggel, fellázadtunk. Kifeszítettük a páncélajtókat, és kijelentettük, hogy felgyújtjuk a szalmazsákokat, vagy ha kell, saját magunkat, ha másképp nem lehet innen szabadulni. Jött a börtönparancsnok, a főügyész, akiktől 856
