Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Molnár Miklós: Szöveg, keresztül - kasul
jövendőnek már a jelenben, a tudás berekesztődésén túl megmutatkozó elkerülhetetlen világa felé, már csak azért is el kell végeznie a szükséges de- konstrukciókat, hogy - Lyotard-ral szólva, azaz átadva neki a szót - diskurzusunkban esetleg kirajzolódhassák „egy olyan politika, amely egyaránt tiszteli az igazság(osság) és az ismeretlen iránti vágyat”; netán {törlésjel alatt:) kitudódhassék a hiányzó elobőrke helyére rótt nárcisztikus, nem fényhozó, inkább „destruktív”, nem-tudásba (vagy tudásba nem) beavató, talmudista módra szőrszálhasogató derridai elmészet steril volta, öngyilkos pattszerűsége, ko(z)mikus hasznavehetetlensége; a derridai várakozás és remény szertefoszlása (ám mindezek textuális „kitudódhatásával”, kivált pedig a - és e - szövegen túlra juthatással kapcsolatban mindenkit elővigyázatra intünk). A dézsa tuzsúr jelvésete”: Minél gyakrabban dekonstruálunk, annál inkább azt kockáztatjuk, hogy még gyakrabban fogunk dekonstruálni. Repe- titív viselkedésünkből azután alig származik több hasznunk, mint hogy megnő e nembéli viselkedésünk megismétlésének valószínűsége... Törlésjel alatt'. Persze - ahogy például Losoncz Alpár már idézett írása is szóvá teszi - különbséget kell tennünk Derrida és követői között, hiszen „a grammatológia apostolának” gondolkodása sokszorosan összetettebb képet mutat, mint követőinek reflexivitása. „Külön téma lehetne a derridiánusok létének abszurditása - úja Losoncz Alpár -, akik által a dekonstrukció akarva- akaratlanul is módszerré változott át, megismételhető eljárássá, amely távol áll a mester partizánharcának taktikájától.” Labirintikus vihar a biliben? „Derrida nem áltat azzal az illúzióval vagy utópiával, hogy (az ő szövegkezelése révén) eljutunk valahová vagy megszabadulunk valamitől - úja Orbán Jolán -; pusztán intellektuális, kognitív, pszichológiai képességeink csillapíthatatlan és nyugvópontra soha nem jutó dinamikáját hagyja működni.” Törlésjel alatt: Derrida, a ’posztmodem’ egyik fő guruja, az abszolút olvashatóság lehetőségétől megittasult „heroikus elvonatkoztató” (Habermas szerint) egybemossa a filozófia és az irodalom, a fikció és a tudomány, a poézis és az elmélet közötti határokat; így aztán minden tehén fekete az írás éjszakájában... (A’posztmodem’ ugyan berekesztődik a maga fénytelen zárványában, Derrida azonban - egyszerre/vagy inkább - szüntelenül pislákol.) Nem akaratom gyöngesége gátolja meg, hogy írjak önnek, hiszen csakis a javát kívánom; hanem mert szerintem éppen elég mondódott már ahhoz, hogy megcsélekedhessük, amit kell, és ha hiányzik valami (már ha csakugyan hiányzik), akkor nem az írás és nem is a beszéd - mert belőlük általában sokkal több van a kelleténél -, hanem a csönd és a munka. A szó ugyanis elvonja figyelmünket, a csönd és a munka nyomában viszont áhítat és a lélek erősödése jár. Mihelyt tehát a nekünk mondottakból felfogjuk, hogy mi szolgálja a javunkat, nincs mit meghallgatnunk vagy megbeszélnünk többé; hanem arra van szükségünk, hogy komolyan munkához lássunk, melyben alázatosan gyakoroljuk a szeretetet és az én megvetését - vagyis mindazt, amire a csönd és a figyelem megtanít bennünket. (1989. 1994.) 840
