Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Jakov Gorgyin: Szálláshely
futottak. Körülöttük erdővel benőtt dombok terültek el. Mindent elborított a hó. Elhagytak egy szárazeret, még egyet. Egy rendkívül magas partfal tetején siklottak a szánok. A partfal lejtőjén valamilyen állat sűrű nyomai húzódtak. Ekkor kelt föl végre a nap. Minden szikrázni kezdett, rózsaszínben játszott. Rampaut, a vándordoktort gyakran érte úton a téli napkelte. És mindig olyan eróá és szívsajdító elragadtatást érzett, amit nem sok választott el a bánattól. És Rampau félt ezektől a napkeltéktől. Ezt nem titkolta maga előtt. Semmit sem titkolt maga előtt. Hátralökte a bundát, amelybe beburkolódzott és amelynek zúzmarás volt a gallérja az arca mellett, és a hajtó hátára csapott. A hajtó hátradőlt, és a szán megállt. Rampau kiugrott a hóra - magas férfi volt, magasszárú csizmában, köny- nyű fekete félbundában. Nyújtózkodott, a talpával csikorgatta a havat, mosolyogva körülnézett. A közelben, a partfal mentén, egy állat távolodott. Látszott, hogy a fejét és farkát leeresztve milyen könnyen fut.- Farkas - bökött feléje az ostornyéllel a kocsis. A lovak nyugtalankodtak és - lágyan, párállón - horkantgattak. Odaért a másik szán. Megállt. És lassan előkászálódott belőle Pjotr Zsivjo- tyin katona, a lapos, püffedtre aludt komor arcával. A szán mögé ment, kis időt töltött ott és előjött.- Állni fogunk? - kérdezte. Rampau rámosolygott. A katona alacsony volt és abnormálisán széles. Nem orosz arc volt az arca.- Orosz vagy? - kérdezte Rampau mosolyogva.- Mordvin - válaszolt helyette a kocsis. Pjotr Zsivjotyin a kocsira pillantott.- Gonosz fajzat - mondta a kocsis.- Állni fogunk? - kérdezte Pjotr Zsivjotyin katona.- Állunk egy kicsit - mondta Rampau.- Hiába az egész - mondta Pjotr Zsivjotyin katona.- Mi hiába? - mosolyodott rá Rampau. - Hiába állunk?- Az egész hiába - válaszolta Zsivjotyin -, hiába indult el, német nagyságos úr.- Miért? - kérdezte Rampau. Kíváncsi lett. Koncentrált, elszakította tekintetét a tájról. A farkas egyre futott a közelükben.- Azért, mert semmi se sül ki belőle.- Hogyhogy semmi? Hát az ujj?- Mit számít az ujj? Mi történhet vele? Legföljebb leesik. Akkor is marad még neki dosztig. Rampau elnevette magát.- Milyen mulatságosan gondolkozol, barátocskám - mondta.- Majd meglátja, német nagyságos úr.- Miért nem mondod egyszerűen, hogy nagyságos úr?- Azért, mert a nagyságos urak sem egyformák. Nagyságos úr az egyik, a német nagyságos úr, az egy másik. Tisztább a miénknél. A pimasz vigyor most már leplezetlenül kiült lapos arcára. Megértette, hogy Rampau nem az az ember, aki ököllel fogja verni a pimasz képét, és nekiszabadult. Öreg helyőrségi katona volt. Dörzsölt. 814
