Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám - Pósa Zoltán: Jóízű röhögés

hogy elmulasztottam a telefont, glédában áll a család. (Ha ezentúl is rendszeres éjszakai fröccsöntő leszel, akkor alkoholista lettél, aki egy napot sem bír ki, vagy egyszerűen fönntartasz az életedben egy zugot, amiből kire- kesztesz, s ez maga főbenjáró bűn. A gyerekre is gondolni kell, nem vagyunk már diákok!) Juditéknál nem csövezhetek, kétkezi munkásból belvárosi, műszaki értelmiséggé nagypolgárosult, duplán merev szülei nem hiszik el, hogy semmi nincs közöttünk, a nős férfival való intenzív barátkozástól is borzadnak, napközben is ki vagyok tiltva tőlük.

Tényleg Dunaharaszti összeköpködött, csikkes pályaudvarán vagyunk, a Beugrócska csárda valóban nem nevezhető sem szolidnak, sem polgárinak. Schramlerban külön utálom, hogy ilyen helyekre jár, a lelke mélyén ugyanolyan „proccos”, mint a dunaparti villájuk, s most is, nyilván menő giccsgyártó maszek keramikus anyja pénzéből iszunk. Még erre a marcona, bajszos csapiárra is rá van írva, hogy Schramler védett ember, vigyáznak, nehogy baja essen, miközben az „úri közönség bicskázik” a salétromos falak között, derék szürrealistánk titkos főkedvence, Rejtő Jenő szavait idézve... „Schramlerkám” - jovializálsz - „a frász tudja, mit eszünk ezen a félőrültön. Ha tudnád, miket terjeszt rólad is. Krajcs Albert úr fennen hirdeti, hogy a tehetség nem siker és publikáció kérdése, de állati büszke, hogy verseit, tanulmányait a legelitebb folyóiratok is lehozták már, téged megvet, amiért soha nem nyomtatták ki a nevedet, a látszatok akkor bezzeg nem csalnak, ha mellette szólnak.” Már nem is csodálkozom, hogy az orrom előtt cikizel egy számodra ismeretlen, korábban még ellenszenvesnek deklarált srác előtt. „Gyerekek, én úgy szeretlek benneteket, minek bántotok” - motyogom többször, akadozó gépiességgel, s helyből két deci rumot kérek, itt legalább nem ütközik meg a pincér, szemrebbenés nélkül elénk vágja. Mindegy, akár az egész éjszakát végigtintázhatom, bemegyek korán a szerkesztőségbe, pihenek, pénteken nincs már benn senki. Rendes ember belehalna abba, amit én három nap alatt összetermeltem, s nem érdekel már, milyen sivár kis diadal ez az emberiség fölött...

„Képzeld, a feleségével telefonon át tárgyalgatjuk meg Béreiké hibáit, mi értelmiségiek, intelligens bölcsészhallgatónő és könyvtárosnő bájcseveje...”- „Elkövettétek, amit nem szabad”, sziasztok - morgok teljesen értelmetlenül. Fölállok, nem is kontrollálom a megütköző tekinteteket, csak a tudatom peremén sejtem, hogy ez unfair play, most nem szabadna, irtózatos lelkifurdalással józanodom majd ki, de ezt nem lehet a legőszintébb bűnbánattal sem helyreütni, ez más, mint minden korábbi sértődött elrohanásom, ez, ez... már magamban beszélek, gyogyós vagyok... átbotorkálok a síneken, nem kérdezem meg, mikor indul a „zöld vonat”, ráérek, s talán meggondolhatom. Ekkor húzott volna el mellettem a taxi, ha le nem intem, a sors küldte dönt- nökként, nem hagyhatom ki, bár még beszállásom közben is habozok, talán még visszafordulhatok, de a pilóta ellenségesen türelmetlen, megértem, nem túl szívderítő környék; csoda, hogy erre járt, s megállt... s a magam számára is váratlanul a korábban tervezett Blaha Lujza tér helyett halkan bemondom rózsadombi, szívességi lakcímünket... - Igen, mégis hazamegyek az asszonyhoz, nem azért, mert muszáj, hanem mert kibukkant belőlem, hogy így akarom, mert szeretem, csak őt szeretem - kiabálok, hogy eloszlassam, legalábbis enyhítsem a sofőr bizalmatlanságát, persze, még jobban beijed. Ha szeretjük egymást, nem vehetjük komolyan a formális ultimátumot. Tudom,

800