Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Pósa Zoltán: Jóízű röhögés
hatásának dicsfénye övezi. - Gyerekek, tudok egy jó kricsnit Dunaharasztin- nyilatkoztat ki a tódé megszokott megfóllebbezhetetlen stílusban. - Fele eny- nyire nem proccos hely... - Erről a mondatról ismeretlenül is rád ismerek, kedves Schramler - néztél rá hirtelen támadt kacérséggal. - De mit keresek én közietek a déli,határvidéken”; ti ott laktok egy ugrásra, én viszont kínlódhatok az éjszaka közepén a Múzeum körútig.- Természetesen hazakísérlek, csak tarts velünk, drága Judit - bókolok „tüzesen”. - De végig egymást ölitek majd - kérdezi Schramler már az utcán.- Francot, olyan aranyos ez a nő - motyogok. Labilis emelkedések, tudatom peremén érzékelem, hogy taxival utazunk a dunaharaszti „zöld vonatig”. Do- mesztikált zökkenők, Schramler bizalmatlanul pillog rád, a fenntartások kölcsönösek, tisztelt barátom nyilván nem érti (én sem tudom lényegében fölfogni), mit szeretek benned, „belvárosi”, szókimondó felnőtt nőn, aki elüt a hozzánk hasonló örök infantilis garabonciásoktól, nem tiszteli szegényes önámításainkat, az a típus, aki bosszankodva mondja ki, hogy a császáron nincs ruha - mert buta ahhoz, hogy ráébredjen, sokszor az a fantáziátlan és botor, aki nem látja a láthatatlan ruhát. A magam módján látszólag igazad van, pszichopaták vagyunk mindketten, de nem mindegy ám, milyen mértékig, így látszólagos igazságod, amellyel egyenlőségjelet teszel közénk, félvalóság, tehát közhely. - Nézz szembe a közhelyek igazságával, válaszolnád, miközben már a Vágóhíd utcán zötykölődünk... „nézd, lehet, hogy Albert azért összeférhetetlen (ki akar veled összeférni Juditka), mert úgynevezett nagy tehetség, de elegem van néha a formátumából is számomra már vérforraló a Korsó Györgyös örökdeák énje, különben is, Gregory Corsó, deviancia ide-oda, az ő korában már ünnepelt költő volt, nem ártana igyekeznie a befutással”, idegesítő ködgomolyon át érzem, hogy ezek rólam beszélnek. Napok óta permanens részegség ködfüggönye, szakadj, föl, most járhatunk egy magasságban a gazdagréti lakóteleppel, most kellene kiszállni, egyedül... Negyed óra alatt visszataxizhatnék, s ugyanazzal a kocsival még talán odaérünk a közeli moziba, de Márta ismert már annyira, hogy ha türtőztetem is magam, észreveszi, milyen állapotba kerültem. Jó, hogy Schramler tapintatosan elfeledte a gyerekvizit tervét, önmagában nem baj, hogy Jutkát is föl kellene vinnem, de az anyósodéknak, akikkel szívességi együttlakás címen élünk, már elege van a bulijaidból. Nézd, Albert, ha komolyan beszélünk, én soha nem voltam féltékeny a te látszólag excentrikus, valójában inkább egydimenziós barátnődre. Tudom, a könyvtárosi rutinmunkák nyolcórás robotja frusztrálttá tett, szükséged volt a presszózgatásra, na de most már újból újságíró lettél, lényegében abszolút kötetlen munkaidőben, így az elkeseredett, vagy örömteli váratlan piálgatásoknak legyen vége. A váratlanoknak, érted? Ne magyarázd félre a szavaimat. Nem bánom, ha kiruccangatsz kedves cimboranőddel, de olyankor tedd meg azt a minimális figyelmességet, hogy hazatelefonálsz: „Mártóczky, a gyereket fektesd le a szokásos passzív asszisztenciám nélkül”, csupa kedves, intelligens emberrel vagyok körülvéve, nincs több ilyen okos és megértő asszony, most kicsit enerválttá tették az egyetemi vizsgák, s a gyakorlótanítás együttes robotja, de jövőre már ő is keres... és még így is ezerszer rugalmasabb, mint más nő nyugalmi állapotban... Most szádunk át a dunaharaszti HÉV-re, fél kilenc is elmúlt, Márta nyilván ráébredt, hogy minden számbajöhető mozielőadást lekéstünk, nem elég, 799
