Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő

egyetlen életcélja Isten keresése, benne lelve egyedül megnyugvásra. Csendes és magányos életet élnek, amelyben teljesen kiüresíthetik magukat a teremtett világtól, hogy ürességüket betölthesse Isten transzcendens jelenléte. Szűkebb értelemben csak ólt szemlélődök. Merton felfogásában a szemléló'dés Isten természetfólötti szeretet© és ismerete, egyszerű és titokzatos, közvetlen megtapasztalása a magán való Istennek. Merton hagsúlyozza a szeretet tisztaságát, amely az igazi szemlélődés lényege. Tiszta abban az értelemben, hogy kiüresíti a lelket minden dolog iránti vonzódástól, ami nem Isten. Tiszta, mert nem vágyik jutalomra, még a szemlélődés jutalmára sem. A tiszta szeretet jutalma nem a szereteten kívüli dolog, egyszerűen a szeretetre való képesség. Clairvaux-i Szent Bernát szavaival: „Amo quia amo, amo ut amem” (Serm. 83 in Cantica) (Egyszerűen azért szeretek, mert szeretek és hogy szeressek) Ez az érdek nélküli szeretet mindig békességet és erőt ad a léleknek. Azonban tévedés lenne azt gondolni, hogy a tiszta szemlélődés csupa édesség és megértés, vigasz és öröm. A békességet, amelyet magával hozott, időnként eltemeti a fájdalom, a sötétség és a lelki értelemben vett szárazság. Néha az erő, amelyet adott, úgy tűnik, végtelen tehetetlenséggé zsugorodik. E sötétség és erőtlenség okai a szemlélődő élmény természetéből fakadnak. Mert a szemlélődés Isten fényessége, amint az közvetlenül a lélekre ragyog. A lélek pedig gyenge az eredeti bűntől fogva, így Isten fényessége úgy hat rá, mint a napfény a beteg szemre: fájdalmat okoz neki. A lélek, amely saját önzésének betege, megdöbben és visszariad Isten fényességének tisztaságától. Ez a fényesség meghazudtolja azokat az elképzeléseket, amelyeket az ember alkotott Istenről saját logikája segítségével. Az önmagán való Isten nem azonos a mi elképzelésünkkel Istenről. Ugyanígy az önmagunkról formált elképzelések is hamisnak bizonyulnak. Az isteni fény tüze felemészti az ember önszeretetét, aki nem tudja többé, ki is ő Isten előtt.

így a tiszta szemlélődés előbb vagy utóbb rettenetes fordulatot hoz magával: Isten, akit egyszer már ismerni véltünk, elveszik számunkra, tudatunk nem képes többé Őrá gondolni. Jelenlétének öröme elenyészik, mert nem ismerjük már a jelenlevőt. Azt sem tudjuk biztosan, hogy egyáltalán jelen van-e valaki. Az akarat, amely egyszer olyan hevesen szerette Istent, nem képes többé a szeretetre, mert szeretet© tárgya beleveszett az áthatolhatatlan sötétségbe. Nincs kihez imádkozni sem, így az ima édessége is elvész, a meditáció lehetetlenné válik, sőt gyűlöletessé. A liturgia unalmas gyakorlatba fullad, amelynek úgy tűnik, nincs semmi jelentése. A fénysugár árnyékba veszik, elfedve mindazt, amit ismertünk és szerettünk, semmi pótlást sem hagyva helyükben. Mélyen megtapasztaljuk Szent János szavainak értelmét: ,A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel.” (János 1.5)

Ez döntő pillanat az imaéletben. Mert az ember szeretne önmagára támaszkodni, önállóan dönteni, ugyanakkor arra találja magát elhivatottnak, hogy várjon Istenre, hogy Ő cselekedjen. Az ember tudni akarja, merre halad, de felismeri, elhivatottsága arra szól, hogy vak bizalommal járjon az ürességben. Az ember legalább azt szeretné tudni, jó úton jár-e, de sötétségben találja magát, amely megfosztja a bizonyosságtól, aminek úgy vélte, egyszer már birtokában volt.

Honnét tudhatja, hogy a helyes úton van, amikor semmiféle utat sem lát? Honnét tudhatja, hogy az Istentől való elszakadása, akit egyszer már ismerni

728