Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Kisebbségtörténelem a mítosz tükrében
Frigyes Vilmos öblöset „fingik” az étkezőasztalnál, mire lázadó fia, Frigyes (a későbbi Nagy Frigyes) „tüntetőén befogja az orrát”. Kisvártatva a darab főhősét, a szervilis értelmiségit, Gundlingot „levizelik” a királyi tisztek. Rögtön ezután Frigyes „elokádja magát”. A következő jelenetben az Angliát és Franciaországot jelképező John Bull és Marianne agyonzabálja magát a felszeletelt földgömbből (jó hasznát veszik a szeleteléshez a ,halott indiánokból és négerekből kirángatott” késeknek - jól megkapta a magáét a nyugati imperializmus és kolonializmus, hála e relatív metaforának!), na persze mindezt „hangos böfögések és fintorgások közepette” művelik. Hamarosan viszontlátjuk Frigyest, a változatosság kedvéért most nem okádja el magát, hanem „az orrát túrja”. A későbbiekben Frigyes, most már mint Poroszország királya, arra kényszeríti vendégét, Voltaire-t, hogy nézze végig, miként nyomja el saját kezűleg a helyi szegény parasztokat (nyers répát etet velük), mire a filozófus „az előtérben elokádja magát”. Ugyanilyen tempósan és lebilincselően folytatódik a cselekmény. Az öklendező Voltairenek a Gombrowicz Operettjéből jól ismert Professzor új, és kétségkívül továbbfejlesztett alakjának - ha jól értjük - az a dolga a darabban, hogy megszemélyesítse a zsarnokság felvilágosult hívei típusát, az ilyen gondolkodók elvileg mindenben támogatják a despotát, de nem veszi be a gyomruk a zsarnokság bizonyos szalonképtelen gyakorlati következményeit. Nos, magának Müllernek sokkal több köze van ehhez a típushoz, mintsem a színpadán igyekvő Voltaire-t sújtó szarkazmusából gondolnánk. Szerzőnk a berlini fal leomlásáig, az utolsó pillanatig hűségesen szolgálta udvari értelmiségi minőségben az utolsó porosz királyt, a nagy Erich Honeckert. Ugyanakkor Nyugaton mint független szellem és újító művész bámulatra méltó fortéllyal erősítette presztízsét. Hányadán is állunk ezzel a függetlenséggel, nem mernék bírája lenni, de mindaz, amit Müller pályájáról tudunk, arra mutat, hogy hazájában soha nem lépett túl az „építő kritikán”. (Igaz, ő volt az első keletnémet drámaíró, aki előásta a színpadon a hivatalos amnéziából az 1953- as munkásfelkelést - de erre csak harminchárom év után, az 1986-ban készült Volokalamszki országút című darabjában kerített sort, harminchárom év pedig még I. Erich országlása idején is elég nagy idő volt, akkor már „lehetett”.) Pár évtized múlva a néhai keleti blokk őstörténetét kutató filoszok részletesen leírják azt a változatlan kultúrpolitikai mechanizmust, amely csak azokat a művészeket jogosította fel a nyugati fertő búvárlására és a bajok kíméletlen leleplezésére, akik a hazai problémák kellőképpen „konstruktív” kezelésével demonstrálták felelősségtudatukat. Néha a hatóságok olyannyira engedékenyek voltak, hogy a búvárló és leleplező tevékenységet folytató, útlevéllel rendelkező művész odaát Nyugaton is működhetett (leginkább akkor, ha egy nyugati alapítvány fizette az útiköltséget és a kint tartózkodást). Nyilván ilyen amerikai utasként időzhetett Müller 1975-76-ban az Egyesült Allamok-ban. Olyan tapasztalatokat szerzett, melyek, mint azt fordítójától, Carl Webertől megtudhatjuk a Hamletgép előszavából, „megváltoztatták a világfelfogását”. Kellett nekünk ez a fogódzó, enélkül tényleg nehezünkre esett volna kideríteni, mégis mi változott Müller világnézetében az elmúlt tizenöt évben. Hiszen még 1984-ben (vagy talán még azután is) szerzőnk - mint fordítója hangsúlyozza - „meg volt győződve arról, hogy a kommunizmus (...) 703
