Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Nyikolaj Trubeckoj: Az igaz és hamis nacionalizmusról
kultúra létrehozása legfontosabb és egyedüli feladata, és e kultúra nézőpontjából értékeli a bel- és külpolitika minden jelenségét és az adott nemzet történelmének eseményeit. Az önismeret bizonyos mértékben önállóvá teszi, és megakadályozza abban, hogy más népekre erőltesse saját egyedi nemzeti kultúráját vagy szolgaian utánozza egy másik, idegen lelkületű, az adott antropológiai-geográfiai közegben valamiért nagyra becsült nép kultúráját. Az igazi nacionalista hiúság és becsvágy nélkül közeledik más népekhez. Világnézetét az önmagában is értékes önismeretre építi, más népek egyediségével szemben mindig békés és türelmes. A mesterséges nemzeti elkülönülés is idegen tőle. Mélyen és teljesen megismervén saját népe lelki alkatát, különleges érzékkel tuclja felismerni minden más népben a saját népében is meglévő hasonló jegyeket. Ha pedig a másik nemzet esetében e jegyek elismerésre méltó kulturális értékben testesülnek meg, az igaz nacionalista vonakodás nélkül átveszi és saját eredeti kultúrájába építi azt. Két, nemzeti jellegében közel álló és egymással jó kapcsolatokat ápoló, igaz nacionalisták által vezetett nemzet kultúrája természetesen hasonlítani fog egymásra, épp a kulturális értékek kölcsönös, szabad átvételének köszönhetően. De ez a kulturális egység alapjaiban különbözik attól a mesterséges egységtől, amely akkor jön létre, ha az egyik nemzet elnyomja szomszédját. Ha e gondolatok fényében vizsgáljuk az orosz nacionalizmus eddigi formáit, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az I. Péter utáni Oroszországban nem létezett igazi nacionalizmus. A legtöbb művelt orosz egyáltalán nem kívánt „önmagává válni”, hanem „igazi európai” szeretett volna lenni. Sokan közülünk „elmaradott” hazánkat kárhoztatták azért, mert Oroszország e sóhajok ellenére sem tudott igazi európai állammá válni. Ezért az orosz értelmiség jó része a legutóbbi időkig idegenkedett mindenféle nacionalizmustól. Mások ugyan nacionalistáknak nevezték magukat, de valójában ezalatt pusztán nagyhatalmi (katonai, gazdasági és külpolitikai) törekvéseket értettek, és e célok érdekében elkerülhetetlennek látták az orosz kultúra nyugat-európai mintára történő átalakítását. A nyugati minták ugyanilyen szolgai másolásán alapul némely orosz „nacionalista” esetében az „oroszosítás” követelése, amely oda vezetett, hogy ösztönözték a pravoszláv vallás és az orosz nyelv kényszerű átvételét, a földrajzi neveket pedig többé-kevésbé mesterkélt orosz elnevezésekkel váltsák fel: mindezt azért tették, mert a németek is így csinálják, „a német pedig kultúrnemzet”. Néha az ilyen törekvések - legyünk nacionalisták, mert a németek is azok - mélyebben és alaposabban átgondolt rendszerben fogalmazódtak meg. Míg a németek nemzeti gőgje arra épül, hogy a germán faj jelentős alkotásokat hozott létre a kultúra területén, a mi nacionalistáink valamiféle XIX. századi eredeti orosz kultúráról kezdtek beszélni, az egekig magasztaltak minden művet, amit orosz ember vagy orosz alattvaló alkotott és egy kicsit is eltért a nyugat-európai mintától. És úgy emlegették ezeket az alkotásokat mint az „orosz géniusz hozzájárulását az egyetemes emberi kultúrához”. Hogy tökéletes legyen a párhuzam, a pángermanizmus mintájára létrehozták a pánszlávizmust, és Oroszország küldetése lett minden, a „haladás útján járó” (azaz egyediségét a latin-germán sémára cserélő) szláv nép egyesítése abból a célból, hogy a szlávság (mint nyelvészeti kategória) előkelő helyet foglalhasson el a „civilizált népek családjában”. A nyugatot majmoló szlavofil irányzat 691
