Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Bognár Antal: Életvadászok
Csodálkozott, mi az a magas hang a fülében: mintha egy gyerek azt a sort énekelné mindig újrakezdve: „...kapsz tejet, vajat...” Egy hatvan tonnás bárka a minap ötven gyerekkel a hasában szerencsétlen módon összeütközött egy olasz korvettel, és elsüllyedt. Harmincöt embert sikerült kimenteniük élve... „Az öcsikém” - hallotta végtelen sokára Romm Leonard tudósító a durresi fiú válaszát. „Most már világos?” - kérdezte közben a fiú a térde, a válla, a könyöke rezzenésével, huncutul, s a fegyvere tusával mutatott felfelé, a hajóra, ahol egy sasorrú, kiálló ádámcsutkás ember állt túl rövid ujjú, csíkos, elpiszkolódott zakóban, és mereven, némán tartotta feléjük a fejét, de nem szólt semmit, csak az ajka mozdult meg valami szót formázva a fiú mozdulatára; az neki szól, azt ő érti. Romi csak ekkor lett figyelmes arra, hogy a férfi fél kezével a korlátot markolja, s testével szorosan övezve a korlátnál egy gyerek áll. „Tuo padre?” - kérdezte elkerekedett szemmel Lénárt: ha apátok elviszi magával az öcsédet, mért nem visz téged is? Nem is beszélve arról, hogy ha a mama is veletek menne, ezerszer könnyebb dolgotok lehet az olaszoknál... A koravén durresi hajóőrző egyre csak a fejét ingatta, most már a földet nézve, rosszallóan ennyi sok értetlenkedés fölött: „No padre, no padre, sem nem az én apám, sem nem az ő apja, hanem csak az én öcsém...” Csak amikor már a kötelet eloldották, s a hajó lomhán irányt vett, csak ekkor tűnt fel Leónak, hogy a báty egyre jártatta a száját, bekiabált a hajóra, de nemcsak az idegen ember hallgatott mindvégig, hanem az öccse sem szólt vissza semmit - mert most a pöttöm előredőlt, s komoly arccal valami torz szótagot préselt ki a száján többször is gyors egymásutánban. ,A térségből nincs megbízható értesülés” - a tiranai tudósító hosszan meredt az utolsó mondatra jelentése másolatán. A jelentés rég úton van, talán már meg is érkezett oda, ahol javában várták. S Nembiz? A kicsi Nembiz az idegen gondjaira bízva? Ővele vajon mi lett a rozoga hajón? A gyermekekért az embercsempészek nem kérnek pénzt, sőt előnyt élvez az, aki gyermeket visz magával. A gyermekek jelentik az „útlevelet”, az ő jelenlétük igazolja azt, hogy a felnőtt, aki velük van, humanitárius segélyre szorul. A bűnözők egy része tudja, hogy a családosokat kevésbé szigorúan rostálják meg. Ezért gyakran árva gyerekeket vesznek magukhoz, s apaként jelentkeznek az azonosításkor. A néma vagy a beszédhibás főnyeremény... El-e ott rokonod, valahol Pugliában? - ezt kellett volna megkérdezni tőle, figyelmeztetni kellett volna, hogy sürgősen értesíteni kell, ha él ott rokonuk, keresse meg, és váltsa ki Nembizt a táborból, rokon ezt vígan megteheti, ha valami számít még, hát a vérség, az emberiesség. Pugliában sok albán telepedett le, biztosan él rokonuk, és talán a telefont sem kapcsolja ki, hogy ne háborgassa senki... Telefonon ment el a jelentés, „...kapsz tejet, vajat...” Romm Lénárt az asztalára könyökölve ült, feje a tenyerében, mikor kalimpáló szíve kihagyott, majd megfeszült, és már nem bírt verdesni tovább, hatalmasat rándulva megállt. Nem lehet összerakni a szavakat, amelyeket Romm Lénárt gyűjtögetett magának, s gondosan feljegyzett kilószám rakosgatott német, magyar, román, bosnyák, albán noteszébe. Ez meghaladja az én erőmet. Az összes szóból sem rajzolódna ki jól, nem tudnám visszaadni az embert, aki ő volt. Olyan történet foszlányainak lejegyzője maga is, mint a fiú ott a hajón, aki néma, s nem leli 657
