Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Bognár Antal: Életvadászok

- Nem az a legnagyobb rossz - magyarázta ami a csonttá aszott, véreres szemű magyar szesztestvért érheti, ha a buszban orgonasípszerűén közrefogja négy-öt csávó, hogy leütik vagy simán kizsebelik. Hanem hogy felhajtok lévén, kipuhatolják: „Bácsi, van-e lakása?” Aztán színre lép a galeri. Torkára teszik a kést, hogy takarodjon, vagy leitatják, és piripócsi fiákercímre elcseréltetik velük a bérleményüket, tulajdonukat...- Mit tehet itt a rendőrség a mai körülmények között? Nem is egyedül csinálják, hivatali emberek a kezükre játszanak. Évi félmilliárdot költenek hajléktalanokra - csóválta időnként a fejét Fehérhegyi százados. — Ennyiből lakásokat építhetnének, és segíthetnék őket a fenntartásukban.

Az elaljasuló élet mocskából kihalászott esetek részleteiről a lap olvasó- közönsége Romm Lénárt híradása nyomán értesült.

A világnyomor garabonciásai és páriái jobb életet kerestek; az elvetemültek jóhiszemű, gyanútlan áldozatokat, hogy gonoszságukat kiélhessék rajtuk. Akik a fertőt testközelből, nap mint nap tapasztalják, a javulásnak milyen útjában-módjában reménykedhetnek, bizakodhatnak-e egyáltalán bármiféle megváltásban? A százados, aki jó emberismerőnek tartotta magát, csak hidegvérű életvadászokat ismert. Van pedig, akit legbensőbb, titkos ösztöne késztet keresésre.

Volt itt egy ember, akinek a sorsalakulása Romm Leonard életébe valamiképpen beleszólt, vagyis hát kettőjük egymástól oly távol alakuló életét ugyanaz a fátum jelölte meg; így hát aligha tisztázható, tartozott-e Leninek valamivel, mint esetleg Leni képzelhette, s lehetett volna-e bármi mondanivalójuk egymásnak, hogyha találkoznak.

Nálánál évekkel idősebb fickó volt ez a Nenad Nenadovics, egy kiszolgált rendőr, aki drogban, autóban, fegyverben utazó nagymenőknek volt időleges, megbecsült segítőtársa: megöntött benzinnel egy-két megjelölt üzletecskét, játéktermet, aztán szépen alágyújtott; vagy „cenkárosoknak”, ahogy ők nevezték az akadékoskodókat, ellátta a baját. Saját szakállára, néhány hasonszőrű cimborájával pedig az autófosztogatás szelídebb sztrádatrükkjeit alkalmazta.

Szerb és albán alkalmi csoportocskák garázdálkodtak az Ml-esen a nagyobb, kockázatosabb vállalkozásaik szünetében, azok fáradalmait mintegy kipihenve, izgalmait levezetve, vagy amiképpen az alkalom hozta. Tisztán üzleti vonalon rivalizáltak, nem zavarták egymás köreit.

Elég volt hozzá három-négy ember, már amennyiben a kiszemelt kocsinak nem voltak keménykötésű utazói. Parkoló külföldi autók kerekét valahol suty- tyomban kiszúrták, vagy, ha úgy adódott, megpiszkálták a karburátort, az olajpumpát, az ékszíjat, hogy a jármű a sztrádán megállni kényszerüljön. Nyomába eredve kilesték az alkalmas pillanatot, s felajánlották segítségüket. Jóformán erőszak nélkül, vagy csak enyhe erőszakot alkalmazva rámolhattak ki egy-egy autót. Csak hébe-hóba vitték el a járművet is.

Arról, hogy az egyik ilyen sztrádagaleriben apja gyilkosának fia szokott vendégszerepelni, Romm Leonard akkor sem tudott még, amikor Győr alatt az a különös eset történt, hogy a rablókat is kirabolták. Nenadovicsék csaptak le egy osztrák Opel Corsára, s úgy megtetszett nekik a járgány, hogy szokásuktól eltérően a kocsit is elhajtották. Négy kilométert sem tettek meg vele, amikor autóval egy másik négyes állta el az útjukat, s ezek, az albánok,

649