Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / Különszám - Kovács István: Arad 1848. december 4-i ostroma lengyel önkéntesek és egy császári mérnökkari tiszt szemével

Csata Aradnál 1949. február 26-án

vonulás az ellenség megtévesztésére szolgál. Csak amikor Máriássy lélekszakadva rám talált s kérve kért: vonuljak vissza, mert már mindenki retirál, adtam fel a légióval együtt állásunkat. A magyarok ezúttal nem nagyon mutattak példát a fiatal katonáknak; a legnagyobb rendetlenségben, szétszóródva vonultak vissza, és minden lövésre földre vetették magukat. Én tudván, milyen hatással van a puskaport még nem szagolt katonára az első' hadiélmény, a legnagyobb rendben, lassan vonultam vissza, gyakran megállva és szemközt fordulva az ellenséggel. Igaz, veszítettünk néhány embert, de ifjú katonáim nem demoralizálódtak. A lengyeleknek a harc folyamán tanúsított nyugalma és hidegvére nagy hatást gyakorolt a magyarokra, és a magyar földön véghez vitt haditetteinknek ez a bevezetője is elég volt ahhoz, hogy köztiszteletnek örvendjünk.”

Zygmunt Mükowski (T. T. Jez): Od kolebki przez zycie.

(A bölcsőtől egy életen át.) Krakow, 1936. I. 278-282.

(1848) „november 27-én vagy 28-án kellett, hogy elhagyjuk Pestet, mivel a

29-ére eső' évfordulót a Tiszánál ünnepeltük meg. Oda vasúton jutottunk el, amely egyetlen abba az irányba tartó vonalként Szolnokig akkoriban épült ki. Ma az országot már keresztül-kasul szeli a vasút. Nekem és bajtársaim többségének a vasúton utazás újdonság számba ment. Akkor volt eló'ször benne részem. Ilyen furcsaságot addig nem is láttam, ha csak nem rajzon. Elgondolkodtatott és csodálkozással töltött el. A légió Szolnokon hajóra szállt.

554