Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Molnár András: Lipótvár feladása
pedig ez a vár kárára volt, mert később módot nyújtott az ellenségnek megette elfödött ágyútelepeket emelni. December 22-én érkezett meg a császári sereg, s egyszerre körülvette a várat. Ekkor a várőrizet állott a gyenge 7. zászlóaljból, a még gyengébb (aránylag véve) Frangepáni osztályból, s egy erős osztály 16. honvédzászlóaljból, összesen valami 1200-1300 fő. A várfalakon ekkor találtattak valami 22 darab 12, 6, 3, 2 és 1 fontos ágyúk és 3 harmincfontos mozsár. Később még 2 vetágyú szükségre felszereltetett. A lőportornyokba találtatott valami 70 mázsa puska- és ágyúlőpor. A sánckasok fel voltak állítva, s részint földdel már megtöltve. A paliszádák meg voltak szerezve, de nem állíttattak fel. A födelek, kivé vén az élelmezési tárt, leszedetlenek voltak, és csak 2 lőportorony volt bombamentesítve. A vár alacsony oldalai elkészítetlenek. Lassanként az ellenséges ágyútelepek elkészíttettek, anélkül^ hogy ezt a lőporral való gazdálkodás miatt akadályozták volna a várból. Ügy tudom, januárius 4-én volt, mikor az ellenséges parlamenter másodszor is megjelent, s újólag a vár feladását sürgette, mondván, hogy a megtagadás esetében a vár azonnal bombáztatni fog. Ezen úttal tudtunkra adta, hogy nemcsak Pozsony, hanem még a bevehetetlen győri állás is seregeink által minden fegyverlövés nélkül odahagyatott. Ez még nem ijesztette el Ordódyt, ő ,,nem”-mel felelt, a tisztikart a várpiacra idézte, s itt tudtára adta határozatát. Az lelkesen fogadtatott, s mivel éppen ekkor pattant szét fejünk felett az első ellenséges bomba, mindenki helyére ment, s kötelességét teljesítette. Tóth Mihály és Csóka hadnagyok, szintúgy Bors tűzmester is, igen kitüntették magokat: leszerelték az ellenségnek 3 ágyúját, s félórai tüzelés után megszalasztották a fél röppentyűüteget. Maga Gruber százados is - ki a nagyszombati ütközet után Gal- gócra menekült, s Ordódy által a várba szólíttatott Koráncuktól átvenni a tüzérparancsnokságot - most még igen jelesen viselte magát. Egyáltaljába, a várba talált 3 régi tüzértisztek közt csupán az egy Döring hadnagy használtatta magát. Következő éjjel az ellenséges ágyútelepek elszedettettek. Később jött megint a parlamenter, értesített a Budapest odahagyásáról seregeink által, és a Perczel-féle sereg szétszalasztásáról. Erre Ordódy őrnagy úr tisztgyűlést tartott, s egyenkint kérdőre vett, hogy akarjuk-e a várat tovább tartani, vagy nem. Mindnyájan ,jgen!’-nel feleltünk. Nehány közülünk az alkalmat használni akarván seregünkről bizonyost tudhatni, oda nyilatkozott: „kérjük Simunichot, hogy engedje nékünk a Honvédelmi Bizottmányhoz egy futárt küldeni, mely - ha igaz a Windisch-Grätz állítása, hogy erőnk merejében tönkre van téve - okvetlen fel fogna eddigi kötelességünktől menteni, s a vár akkor Simunichnak átadatnék”. Ez azt felelte, hogy a[z] nem áll hatalmába, de hogy ő ezaránt futárt küldendő Win disch-Grátzhez. Úgy tudom, ez alkalommal történt az, mikor Ordódy az ellenséges parlamentert ebédre marasztotta. A parlamenter a vendégszeretettel visszaélt: az alkalmat gaz célja kivívására használta. O azt beszélette Zinnern, Heya, Gruber s mások előtt, hogy ha a vár feladatik, a magyar tisztek a császári seregnél a mostani rangjokban elfogadtatnak, a honvédek pedig hazabo- csájtatnak. Csupán csak ez kellett még a csüggedékeny gazembereknek. 546
