Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája
alapítványok döntő szerepet játszanak a színházak fenntartásában, melyek a központi alapokból is pályázhatnak, illetve szponzoroktól is szerezhetnek pénzt egy-egy produkciójukhoz. A Nemzeti Kulturális Alap a Pro Renovanda Cultura Hungáriáé alaphoz hasonlóan, több tucat alapítványból össztevődő, költségvetési pénzzel gazdálkodó, „alapítványbokor”. Az utóbbit Németh Miklós kormányának kulturális minisztere, Glatz Ferenc szervezte meg, s nem kis mértékben a humán profilú akadémiai kutatóintézetek alapítványi bázisát alkotja. A felsorolt alapítványokon kívül még átláthatatlanul sok hasonló intézmény finanszírozza kulturális termékek előállítását és forgalmazását, köztük a mai magyar irodalom kiadását is, melyek nemcsak anyagi lehetőségeik, de politikai irányultságuk szerint is különböznek egymástól. A politikai és az alapítványok kapcsolata a mai magyar közélet egyik legaktuálisabb kérdése, melynek a nyolcvanas évek vége óta könyvtárgyi irodalma született. Magyarországon, ahogy Kelet-Európábán másutt is, a kultúrának hagyományosan politikai jelentősége van és volt: a politikusok előszeretettel kérték számon a nemzeti érdekek képviseletét és a műfaji kánonokat az egyes alkotókon, a művdészek pedig a kötelezően előírt szabályok elleni lázadás formájában is kifejezték a társadalom szabadságvágyát. Viszontagságos huszadik századi történelmünk jellemző módon művészi irányzatok harcaként is felfogható: Ady és a Nyugat első nemzedékének huzakodása a század elejei irodalmi hivatalossággal, a népi írók lázadása a korabeli kultúrpolitika ellen, vagy a népi-urbánus ízléskonfliktus köztudottan társadalmi feszültségeket „képezett le”. Az esztétikai és a politikai feszültséggel teli összefonódása még nyilvánvalóbbá vált, amikor a kommunista diktatúra a „szocialista realizmus” tarthatatlan elméletét a művészetek pártirányításának eszközeként kezdte használni. A „létező szocializmus” országai közül elsőnek Magyarországon megtelepedő Soros-alapítvány a kultúra és a tudomány támogatásával a „nyűt társadalom” eszméjét és értékeit állította szembe az ideológiai totalitarianizmussal, a monolit kommunista eszmerendszerrel. 1984-re azonban Magyarország már súlyos (bár a nyilvánosság előtt titkolt) ideológiai és gazdasági válságba került. Ezt az „irodalmi fronton” többek között az is jelezte, hogy egyre több olyan, nagy visszhangot keltett művet adtak ki, melynek alkotója egyszerűen kitért az állampártal folytatott dialógus elől. Az „elvi igényű” kritika, felismerve, hogy kifogásaival csak a közvélemény figyelmét hívja fel egyes alkotókra, fokozatosan elhallgatott, le- gitimációsd válságba került: a nyolcvanas évek második felében már nemcsak a szocialista realizmus elvárásainak meg nem felelő műveket hagyta szó nélkül, de képviselőinek utóbb már egyes politikus ambiciójú írók intoleráns megnyilvánulásairól sem volt érdemi mondanivalója. Amikor tehát a Soros-alapítvány, egyelőre még az MTA felügyelete alatt, működési engedélyt kapott Magyarországon, a párt ideológiai monolóiumával szemben alternativa megteremtése már nem volt aktuális: a kommunista pártirányítás, bár még létezett a kultúrában, visszavonulóban volt, s például a Magyar írók Szövetsége (melyről Haraszti Miklós 1980-ban még mint a diktatúra hatékony intézményéről emlékezett meg) a művészeti irányzatok konfliktusának spanyolfala mögött már a közeljövő politikai harcait „modellezte”. A Soros-alapítvány a rendszerváltás előtt és után is többször deklarálta, alapszabályába foglalta a „politikamentességet”, de 1990 előtt is, utána pedig 55
