Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Hermann Róbert: Várharcok az 1848-49-es szabadságharc idején
vezette aradi őrség adta át az erődöt az orosz csapatoknak augusztus 17-én. (A dévai váracska az őrség gondatlansága következtében már augusztus 14-én levegőbe repült). Augusztus 26-án a Mezősy Pál őrnagy vezette munkácsi várőrség kapitulált az orosz csapatok előtt. Ekkor azonban még magyar kézen volt a két legjobb erőd, Pétervárad és Komárom. Pétervárad őrsége július végétől ismét magára maradt, s augusztus 17-én Újvidék felől is cs. kir. csapatok zárták el. A kb. 8000 főnyi várőrség reménytelen helyzetben volt, s így Kiss Pál vezérőrnagy, az erőd parancsnoka elfogadta a cs. kir. csapatok fegyverletételi felszólítását. Az erőd szeptember 7-én nyitotta meg kapuit. Az őrség tagjaira utólag kiterjesztették azokat a kedvezményeket, amelyeket a komáromi védősereg katonái megkaptak. 1849. augusztus 19-én a cs. kir. csapatok megkezdték Komárom körülvételét, s Klapkát fegyverletételre szólították fel. A magyar haditanács ezt elutasította, ám az újabb, az oroszoktól érkező felszólítás után fegyverszünetet kötött. A várőrség a megadás feltételeként eredetileg az általános amnesztiát szabta, de a cs. kir. és orosz csapatok felvonulása után, szeptember 14-én a haditanács elejtette ezt a feltételt. Ekkor már 44 000 katona és 154 löveg vette körül az erődöt. Szeptember 27-én a várőrség küldöttsége és Haynau megállapodtak az erőd átadásáról. Az egyezmény alapján a várőrség tagjai és a várban lévő polgári személyek amnesztiát kaptak, a katonák és politikusok szabadon külföldre távozhattak. Az erőd átadására október 2-4-én került sor. Ezzel véget ért a magyar szabadságharc. Az európai forradalmi mozgalmak közül a magyar volt az egyetlen, amelyet csak idegen csapatok bevetésével sikerült leverni, s egyben a magyar hadsereg volt az utolsó, amely befejezte az ellenállást. A komáromi erőd őrségéhez hasonló feltételeket egyedül Velence védői tudtak biztosítani maguknak. Az Életünk jelen számával 1848-49 hadtörténetének e kevés figyelmet kapott vonatkozásaira, a vár- és erődharcokra emlékezik. E harcok nem, vagy nem mindig voltak olyan látványosak, mint a nagy lovassági ütközetek, ágyúpárbajok vagy szurony rohamok, de legalább olyan, ha nem nagyobb mértékben befolyásolták a végeredményt, mint az előbbiek. S ha nagy akaraterő és kitartás kellett ahhoz, hogy az 1848-49 telén visszavonuló csapatok higgyenek abban: eljön még a támadás ideje; legalább akkora lelkierőt igényelt az is, hogy a hetekig vagy hónapokig körülzárt várak és erődök őrsége akkor is tartsa magát, amikor csak bizonytalan vagy álhírek érkeztek hozzá a Tisza mögül. S tisztelettel kell adóznunk az ellenfél, az aradi, a temesvári vagy a budai várőrség katonai teljesítményének még akkor is, ha az aradi vagy a budai vártüzérség által a polgáiri lakosság ellen végrehajtott „terrortámadások”sokat le is vonnak e tiszteletből. A múlt megismeréséhez ugyanis saját hibáink és ellenfeleink erényeinek elismerése is hozzátartozik. 503
