Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
XI KECSKÉS MIKLÓS Valóság „Tavasz virágok, őszi Hold, Nyári szellő, téli hóesés. Ha fejed nem tömöd kacatokkal, Legjobb napjaidat éled majd. (Zen) Olyan szörnyű a lét, annyi a rossz példa, - hol talál menedéket az, aki intakt. A válasz ugyan adott: itt a világban, itt a világban. A lét gyönyörű, csodaszép, virágok, szellő, lét. Virágok fehérek, lovak, galambok szárnyalnak a magasságban, élik mi rájuk szabott. Olyan szörnyű a lét, olyan keserű, mennyi és mennyi a vesztes, így nem tartható fent..., majd egyszer elálmosodunk, mikor kenyerünk javát megettük, s elgondolkodunk. Pihenünk. Aki hitt, annak dicséretére váljék, aki nem, magára vessen. Volna egy tervem valamiféle játékhoz, ha társaim vagytok, kikapcsolódunk. Induljunk felfelé az emelkedőn. Első lépcsőfok: Lepkeszámycsattogás az életünk, s ha van benne kis örömünk, jön az elmúlás. Hadd lássam hol vagyunk! Még mindig az első lépcsőfok. S most tovább indulunk. Messze - messze vagyunk már fent, a lépcsőfokokon vigyázva kell járni, annyian jártak már errefelé, síkosak, szinte már-vány. Hetvenhetedik lépcsőfok: „Élni annyi, mint meghalni tanulni" Ki tudja már hol, azt hiszem Jaspers-nél. Bár most, hogy ez a gondolat itt van, megjegyzem, nehezen tudnám elmondani, hogy ki vagyok, csak az biztos, azt hiszem: vagyok. Hogy mennyire (?),- hogy hol (?), csak azt tudom mutatni, mivel foglalkozom. Talán dolgozom. De min? Pontosan ugyanazon, amin ti: intakt legyen a létezésünk, annyi az egész. Olyan szörnyű a lét, annyian buknak el, a tehetetlenségtől a szívem fáj, nem tudok segíteni, annyira kevés az időm. Tovább felfelé a magas lépcsőfokokon, szinte rryászunk már, visszacsúszunk, újra mászunk, egyre magasabbak a lépcsőfokok, s ekkor szemünk előtt kinyílott egy virág. Fehér volt, s olyan mint egy hópehely, és még ilyen kinyílott virágot nem láttunk. Hétszázhetvenhetedik lépcsőfok: „Minden ember addig él, amíg meg nem érik az üdvösségre." Egy haláleset szemtanúi vagyunk, Tibád lecsúszott, s egy sziklára zuhant. Mind a heten csak álltunk, s nem tudtunk semmiről, vajon hol hibáztuk el. Ki a bűnös, ki a felelős? Egy teljes óra telt el. Ott állottunk. Akkor Szabina szól: oda kell valahogyan jutnunk, hátha él még, ha mindannyian odaveszünk is, ez kötelességünk. S ekkor mind a hét emberpalánta mászott, kapaszkodott, egymást segítve kúszott, s odaértek Tibádhoz.
