Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió
V U1YCMJIV vm Pantomim líraiság Egyszer csak felkapott egy szellő szép szavak szárnyán szálltam messzire, édes feledés fogott el hirtelen. Túl voltam már erdőn, réteken; a felhők csak csalfa határok, ennél sokkal magasabbra vágyom. Messze az ismeretlenbe, a végtelenbe, el, el, csak el innen, bár néha hiányzik az, ami fáj és bánt, mégis jobb lesz elmennem, - (elhiheted) Aztán hirtelen megint felébredtem és hopp, ismét visszaestem. Ősz van. Vagy már talán tél. A fény alig szűrődik be poros szobámba. Féreg vagyok, aki téli álmát alussza és vár, amíg a tavasz eljön. De lehet, hogy csak félek kinyitni a szemem és ■ meglátni a valót. Könnyebb bezárva lennem és minden ellen védekeznem. Súlyos csend és friss bágyadtság... Fáradt szürkeségben úsznak a boltok, minden befejezetlen, és visszatér újra az ismeretlen. elmondanom: nem lehet elgondolnom: nem lehet elfelednem: nem lehet megkeresnem: nem lehet megszeretnem: nem lehet megbüntetni: nem lehet A folyó gondolatokra hidat emel a feszültség. Fagyos hálóját kifeszíti a nyers erő. * Ott a messziben erőtlen az erő, lendületien a lendület, társtalan a társ. Majd karjait kitárja az éj; a hűvös sötétben zilálva suttogja a vég: lebeg a lét... Aforizma Olyan vagyok, mint egy focilabda: mindenki belém rúg és mégis mindenki, utánam szalad. (Impresszionista vers) A messzi homályban némán pislognak a foltok, a nap gyenge sugaraitól vörösen izzanak-a fák. Csak ami elmúlik... Mi az ami örök? Egy évszázad? - Egy tollvonás... Festői táj, néma báj, vagy a soha nem múló vágy? Csak ami elmúlik, ami soha többé nem lesz már. Csak a semmi, csak az nem múlik soha már. Múlj hát te penészszagú jövő, és a múlt is múljon már! Dörömbölj az emlékezés sötét kapuin, te kies táj,
