Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája
időben már a médiában is. Arról, hogy Magyarországon végbement-e a rendszerváltás, s ha igen, milyen mértékben, lehet vitatkozni. Ahhoz viszont, hogy a lezajlott változásokban a politikai ideológiák „halála” és a gazdasági doktrínák diszkreditálódása után kiemelt szerepet játszik az értelmiség körében uralkodó világszemléletté vált, a válságjelenségeket relativizáló, a hazai közéleti hagyományoknak és a tömegizlésnek egyaránt hadat üzenő' esztétika, nem férhet kétség. A kulturális alapítványok jelentősége azért nó'tt meg példátlan módon, s az általuk nyújtott támogatások azért váltak nélkülözhetetlenné, mert a kulturális piac, melynek termékeit egészen 1990-ig jórészt szubvencionálta az állami költségvetés, összeomlott. A médianyilvánosság, mely egyes alkotókat és műveiket addig „közszolgálati alapon” népszerűsítette, szigorúan üzleti alapra helyezkedett. A még a rendszerváltás eló'tt megismert, politikailag nem kompromittálódott személyiségek egy része továbbra is folyamatosan szerepel a nyilvánosság eló'tt, a média azonban 1990 óta - ritka kivételektől eltekintve - nemigen épített fel új, „eladható” imázst még a popzenében sem, nemhogy a sokszorta hosszabb „átfutási idejű” kulturális ágazatokban. Még a nyereséggel eladható, túlnyomó többségben nyugati kommersz könyvek reklámjára sem jut pénz, nemhogy a hazai „magas művészet” népszerűsítésére. De a bestsellerek is csak azért kelnek el az utcákon és az aluljárókban, mert az elektronikus média feldolgozza, a televízió pedig sugározza őket, s „hírértékű” szerzőik szerepelnek a nyilvánosság eló'tt. Jellemző tény, hogy a nyolcvanas években feltűnt, angol álnevet viselő hazai ponyvaírók még úgy ahogy eladhatók, de utódaik már nincsenek. Kommersz, tömegfogyasztásra készült irodalommal ugyanis már az amerikai médiaipar lát el bennünket, mint ahogy a „közszolgálati” magyar telvízió reklám-vetélkedői is kizárólag nyugati licencek alapján készülnek. Az üzleti szempontok azonban csak látszólag állnak távol az alapítványok támogatási elveitől és esztétikai kritériumaiktól. A magyar kultúra a század első felében alapjában véve polgári és piacorientált volt, vagyis az értékeit is el tuddta adni, igaz, jóval nehezebben, mint a kommerszet. A rendszerváltás előtt az értelmiségiek nagy része, köztük én magam is, azt várta, hogy a kommunista rendszer bukása után ez a tendencia folytatódik. Más szóval az alkotók, tévesen, azzal számoltak, hogy lesz közönségük, az íróknak például lesz olvasótábora, mely ha szerényen is, de képes lesz eltartani őket. Ahogy ezt Haraszti Miklós 1980-ban A cenzúra esztétikája című könyvében megfogalmazta, azt reméltük, hogy a „tiltott, tűrt és támogatott” művek helyét egyszer átveszik az „eladhatatlan, az önfenntartó és kasszasiker” alkotások. Az anyagi függetlenség és a népszerűség gyermeteg álmát dédelgetők műveikben és megpróbáltak tekintettel lenni egy képzeletbeli, igényes, s ugyanakkor politikai preferenciával is rendelkező közönség szempontjaira. Hiszen századunkban Krúdy Gyula, Molnár Ferenc, Szabó Dezső, Németh László, Zsolt Béla, Márai Sándor és még sokan, ha nehezen is, de megéltek a honoráriumaikból, anélkül, hogy állandó ösztöndíjakban és alapítványi támogatásokban részesültek volna... A színvonalas polgári kultúra feltámasztásának illúziójával azonban le kellett számolni, amikor villámgyorsan eltűnt a befogadó közeg és az általa biztosított nyilvánosság. Az irodalmi tradíciók közül kizárólag a Nyugat 50
