Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája

mely rohamos gyorsasággal „depolitizálódott”, szembetűnően csökkent a társadalmi érdeklődés.

A második, ezzel összefüggő, antinómiának is beillő paradoxon a reklám- bevételekre törekvő, s az üzleti szempontokat szem előtt tartó média és a kulturális alapítványok viszonyában rejlik. Aggasztóan szűkül az „átjárás” a nyilvánosság politikai, gazdasági és kulturális szférája közöt, ami oda vezet, bogy az alapítványoktól független alkotók helyzete fokozatosan ellehetetlenül.

Végül a politika és az alapítványok kapcsolatáról érdemes bővebben szót ejteni. Ezen a téren az individualitás kultusza és a kollektív identitások fenntartása, a multikuralizmus és a hagyományok megőrzése iránti igény igazi paradoxont alkot, mely szorosan összefügg a régi, „modernnek” elkönyvelt identitások válságával és az új, a tömegmédia által befolyásolt identitások kialakulásának „szülési fájdalmaival”. A rendszerváltás óta eltelt évtizedben - bármily meglepőnek is tűnik - a „tiszta művészet” kultusza, mely már a nyolcvanas években elterjedt, s teoretikusai ahol csak lehetett, provokálták a „pártfos esztétikák” egyeduralkodóvá vált. Felkent papjainak, az esztétáknak meghatározó szerep jutott a legjelentősebb alapítványok rendszerének kialakításánál.

A Sansz alapítvány által 1995-ben kiadott évkönyv szerint ekkor nem kevesebb, mint 14 136 alapítvány működött Magyarorszgon, ezek közül 2450 kulturális, 3253 pedig oktatási jellegű volt. Bár az alapítványokra vonatkozó jogszabályokat a rendszerváltás óta megszigorították, világos, hogy az alapítványok jó része csak formálisan működik, illetve a pénzmosás céljait szolgálja. A legnagyobb vagyonnal rendelkező alapítványokat, melyek tényleges mecenatúrát végeznek, hazai és kis részben külföldi vállakozók és bankárok finanszírozzák, akik alapjában véve magánemberként viszonyulnak a kultúra veszteséges termeléséhez, s nem ismerik ki magukat egy-egy művészeti át áttekinthetetlen viszonyai között. A „privát mecenatúra” ideje elmúlt: néhány neves írónak, festőnek stb. a rendszerváltás éveiben ugyan sikerült személyes kapcsolataik révén sikerült támogatást szereznie néhány cégtől, de ennek a gyakorlatnak hamar vége szakadt. A műpártolás intézményesült, de ebbe - ritka kivételtől eltekintve - nincs beleszólása a „pénzeszsákoknak”.

S ebben a racionális elvek szerint működő „posztkommunista” társadalomban, ahol a művészet iránti érdeklődés a töredékére zsugorodott, sajátos módon megnőtt az esztétikák szerepe. Az a vélekedés például, hogy „kis nemzet vagyunk, de nagy irodalmunk van”, továbbra is szívósan tartja magát, mint nemzeti reprezentációnk szerves tartozéka. A kulcspozícióba került esztéták küldetése, hogy a rendszerváltás nyomán előállt gazdasági és intellektuális válság viszonyai között is megtalálják azokat a szerzőket, akik megfelelnek ezeknek az elvárásoknak, s felmutassák őket és műveiket az olvasástól, illetve a befogadástól elfordult hazai értelmiség, illetve az érdeklődő külföldi számára. A legjelentősebb irodalom- és könyvkiadástámogató alapítványok kuratóriumainak névsorát a legritkább esetben hozzák nyilvánosságra, ismeretes azonban, hogy nagy közöttük az átfedés: Radnóti Sándor, Falassa Péter, Szilágyi Ákos, György Péter és még néhányan döntő szerepet játszanak az összezsugorodó állami és magáncenatura támogatásainak odaítélésében. Ok és még tucatnyi, jelentős politikai és gazdasági kapcso46