Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Fábián László: "A beszéd szakadatlanul őrlő malma"
példát lehetne hozni. Ebben a szabad akaratban nemcsak kódolva van az ember szabadság vágya, de benne van az is, hogy ő maga feleló's a szabadságáért elsősorban. Egészen pontosan: a lelke szabadságáért, mert a játszma erre fut ki. A szabad akaratú embernek tehát az isteni törvényeknek kell megfelelnie, nem pedig azoknak a normáknak, amelyek a mindenkori hatalom érdekében állnak eló'tte. A bűn és a bűnhó'dés mindössze ezek között a koordináták között értelmezhető, egyébként mesterséges szabályozókról van szó. Foucault témája - természetesen - az utóbbiak működését közelíti, hogy úgy mondjam inkább az egyének besorolását - szexualitásuk természetét illetően. A könyvből nem nehéz kiolvasni, hogy a szerző az eltévelyedéseket, perverziókat, devianciákat az ítéletalkotás anomáliáinak tekinti, tévítéleteknek, amelyek időleges létjogosultságát az adott hatalmi struktúra szavatolja, eképpen a folyamatosságban, „az ész haladásában” csak egy állomásként kell elkönyvelnünk, hiteles liberális gondolkodásban nem képezhetik ítélet tárgyát. Nem az a feladatunk, hogy a hatalomról minden leplet lerántsunk és mélységes megvetéssel forduljunk el tőle, de az igen, hogy körülményei között megteremtsük az emberi szabadság maximális biztonságát, lehető legtágabb esélyeit. Eképpen a szexualitásról szóló beszéd mind szabadabbá válik, rendre újabb témák szabadulnak fól a tabu alól, válnak a társadalmi diskurzus részévé és kötik össze a társadalom tagjait mind több olyan szexuális technikával, formával, amelyek tőle eladdig idegenek vagy szemében egyenest visszataszítóak voltak. Bizonyos értelemben ezt a szabadság gyakorlatának fölszabadításaképpen gondolja el. Foucault ugyan tartózkodik a művészeti hivatkozásoktól, pedig éppen a 20. század művészetének alakulása mutatja legjobban ennek a diskurzusnak a sajátos alakulását. Ha már egyszer a diskurzusoknál tartunk, azoknak ezt a speciális válfaját, amit a művészet jelent, nem érdemes említés nélkül hagynunk. Bármelyik művészeti ággal példálózhatnánk, a legnyilvánvalóbb és leglátványosabb változást azonban - úgy tetszik - a film mutatja. Az első premier plánban mutatott csóktól a színtiszta pornográfiáig, ha ugyan ennek a pejoratív kifejezésnek egyáltalán maradt még valamiféle értelme. De nem is egyszerűen csak a különneműek testiségének bemutatása, hanem igen gyakran az egyneműek szerelme, hiszen manapság kifejezetten homoszexuális filmfesztiválok vannak, amelyeken olykor-olykor kivételes kvalitásokat mutató alkotók, alkotások is fölbukkannak; hadd utaljak ezúttal az AIDS-ben fiatalon elhunyt Derek Jerman alakjára és filmjeire (Caravaggio, A kert stb), netén Chantal Akerman egynémely munkájára. És ugyanígy az incesztus témája; polgárjoga már a magyar filmben sem kétséges. A „vágy titokzatos tárgya” tehát mindinkább fólderül; Edvard Munch Madonnája után igencsak nehéz lenne a prostitúciót olyan romantikus együttérzéssel és glóriával bemutatni, mint a fiatalabb Dumas tehette A kaméliás Hölgy- könnyfacsaró történetében. A vágy tárgya. De hiszen pontosan ez az érász szó jelentése, sőt, a vele összefüggő, talán kialakulásában is szerepet játszó akkád eresu, eristu szavaknak is; vagyis amiről nem szívesen beszélünk, noha nem föltétlenül amiatt, hogy szégyenkezünk, sokkal inkább amiatt, mert szívesebben őrizzük a privátszférában, de amire egyébként majd fény derül a szexualitásban, 339
