Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Molnár Gergely: Orgoványi napló 1895-1932

tudom biztosan. Húsvét első napján mindezeket szépen ki is hirdettem a prédikáció után. Nyugtattam a híveimet, hogy ne féljenek, mert ez az út - a tisztes szegénység útja - a kálvinisták régi, kipróbált, taposott útja. Hiszen az államsegélyt csak 20 éve, hogy ösmerjük. Annak előtte is a magunk zsebéből tartottuk fenn drága egyházi intézményeinket - amelyeket bizonyára annál inkább becsülni és őrizni fogunk, mennél nagyobb fáradságunkba kerül a fenntartásuk. Egyszerű, erős, örök törvény, hogy azokat a javakat becsüljük és őrizzük legjobban, melyeket verejtékünk hullásával szereztünk s áldozatokkal tartunk fenn.

Különben a rendelet végére azt is odatette Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos, s a direktórium is felszólított bennünket, hogy a mindenféle balhiedelemmel szemben (hogy például a vallást eltörlik, a templomokból színházakat vagy magtárakat csinálnak, behozzák a nőközösséget stb.) adjuk tudtára a népnek a valót, hogy tudniillik a vallásnak teljesen szabad a gyakorlása ezután is, sőt az a proletárdiktatúra védelme alatt áll; meg hogy a házasélet eddigi rendjét se akarják megváltoztatni.

Az idő húsvét első napján gyönyörű volt; meg is telt a templom teljesen hívekkel, sokakat ott láttam - s ez jólesett - a proletárvezetők közül is. Ott volt az apa Meskó, meg Meskó Jenő is, a nagy kommunista, akiről már írtam, s aki a szocialista mozgalmat mindjárt az októberi forradalom után megindította nálunk; most már a Ganz-féle gyárban igen előkelő igazgatói állást tölt be: a hadügyi népbiztosnak: Böhm Vilmosnak eddigi helyét. Ott volt Bodri Szabó Sándor is, az én régi kapásom, jelenleg fő-fő szocialista elvtárs.

Arról prédikáltam, hogy az életnek sok visszássága, igaztalansága, a halál könyörtelensége szinte kényszerít bennünket a feltámadás, vagyis az örök élet hitét pállani.

Úrvacsorával - melyhez most Zilahi István adott kenyeret és bort - 106-an éltünk.

A második ünnepre már megváltozott az idő: esős és borús; hideg, metsző szél fújt. Jakab szállásra mentem isteni tiszteletre. Kevesen voltak. Ott is nyugtalanok az emberek. Bíró tanító komám panaszolta, hogy valami Fercsi nevű degenerált ember le akarta szúrni a pusztaháznál, mintha ő a feleségének 300 korona hadisegélyét a háború alatt elfogta volna! A marha! Mintha a dolog egy szegény tanítón múlott volna!

Pető Lajos gazda meg amiatt nyugtalankodott, hogy Kecskeméten a vörös hadsereg 3 napi rablási időt kért és kapott a városra, a pusztákra meg 2 napit. Mondtam neki, hogy az ilyen hamis hímek ne adjon hitelt, és ne is terjessze, mert ha valaki feljelentené, ezért rögtön főbe lövetné a forradalmi törvényszék. Megköszönte a figyelmeztetést, és arra kért bennünket, hogy ne adjuk tovább a szavait.

Délre, mire hazaértem, szegény Laci fiam, aki hazajött a kollégiumból, már vissza is ment Kecskemétre, mert holnap már kezdődik a tanítás. O most a VII. osztályba jár. Berti fiam, aki Nagykanizsán a katonai reál V. osztályos növendéke, szintén itthon van; csak Sándor fiam nem jött haza. Körülbelül egy hete sürgönyözte Halasról, ahol most a VIII. osztályt végzi, hogy beállt a vörös hadseregbe, megkapta az érettségi bizonyítványt, és most kiképzés alatt van. Nem tudom, mi sors vár szegényre.

Uyen könnyen hevülnek az ifjak: 1848-ban is a vörös sipkásokból, az in31