Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Pomogáts Béla: Az integrációs politika és a magyar-román kiegyezés
goszlávia eltávolodván Európától megindult valámiféle közel-keleti, harmadik világbeli státus felé. A magyar geopolitikai stratégia - 1990-től folyamatosan máig, tehát mind a konzervatív jobbközép, mind a szociálliberális balközép kormányzás idején - valójában az európai és ezen belül a regionális integráció szükséges és lehetséges voltának eszméjére épült. És a magyar külpolitikai stratégia zavarait vagy éppen kudarcait éppen az okozta, hogy ennek az integratív eszmének a térségben (talán Magyarországon, Lengyelországon, Horvátországon és Szlovénián kívül) nem volt támogatottsága és ereje. A prágai külpolitika hátat fordított Közép-Európának, a bécsi politika, legalábbis ennek jelentékeny tényezői, mostanában kívánják felszámolni a kommunista korszakban osztrák részről tapasztalható regionális szerepvállalást, a pozsonyi kormány pusztán retorikai szinten próbál némi európai jelleget felmutatni, a valóságban mindazonáltal kemény „naciálkommunista” politikát folytat, a belgrádi hatalmasoknak fogalmuk sincs arról, hogy milyen stratégiai kötelezettségekkel jár az európai demokrácia. A „nem-Európa-konform” országok közül egyedül Románia politikájában történt fordulat, az új bukaresti kormánynak azonban, a román társadalom igen erős nacionalista túlfűtöttsége következtében, igen nagy belső ellenállással kell számolni, igazából csak egy vékony értelmiségi rétegre támaszkodhat, tömegtámogatása aszerint alakul, hogy kényszerű gazdasági reformjai mennyire lesznek képesek javítani az egyszerű, emberek életkörülményein. Külpolitikai prioritások A budapesti külpolitikának, miként ez jól ismert, három megkerülhetetlen stratégiai prioritása van: az európai integráció, a szomszédokkal történő kiegyezés és a kisebbségi magyarok védelme. Ennek a hármas prioritásnak, éppen stratégiai okok folytán, mindig egyensúlyban kellene maradnia, ezt az egyensúlyt azonban szinte sohasem sikerült létrehozni. Pontosabban a stratégiai prioritások kívánatos egyensúlya többnyire megbomlott valamilyen kényszerítő ok miatt. A legfőbb prioritásnak, legalábbis az 1994-es kormány- váltást követően, a nyugati integráció bizonyult, a leggyengébbnek pedig a magyar kisebbségi közösségek iránti felelősségvállalás. A regionális (szomszédsági) megbékélés és összefogás politikája maga is az európai integrációs politika követelményei következtében erősödött fel, különösen 1995-1996-ban, amikor a magyar diplomácia (és személyesen a miniszterelnök) tető alá hozta a magyar-szlovák és magyar-román alapszerződéseket. Ezeknek az alapszerződéseknek a bírálata fölött eljárt az idő. Az mindenképpen kiderült, hogy a Meciár-kormánytól mi sem áll távolabb, mint az alapszerződésben foglaltak végrehajtása: a szlovák kormányt nem érdeklik a szerződés betűi, és még kevésbé érdekli a szerződés szelleme. Nemzetiségpolitikája az etnokratikus nemzetállam kiépítésére, következésképp a népesség több mint tíz százalékát kitevő magyarság elszigetelésére és megfélemlítésére, végső soron pedig erőszakos asszimilációjára vagy „békés” áttelepítésére irányul. Ez a politika sohasem lehet demokratikus és európai, ellenkezőleg, mindig intoleráns, időnként kifejezetten gyűlölködő és fasisztoid. A hivatalos román politika is ilyen volt egészen a Constantinescu-féle de242
