Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Pósa Zoltán: Álmok hármas íve
mégy holnap a bálba... szüleim dermedten nézik, szinte örülnek, hogy ennyivel megúszom... Megvetően távozom, ezek holnap is nagyon meggyomroznak, elfog a védtelenség érzése, egyenként talán elbánok velük, de együtt túl sokan vannak, esetleg szólok az új piás, hipster barátaimnak, Jezsinek, a nagyerejű református teológusnak, vagy a szőke, Ginsbergfejű Lucynak, Gáspár Bélának, akit a Kinizsiben Aladdinnak csúfolnak. Dehát nem járhatok mindenüvé díszkísérettel... egyedül maradtam, összetörnek... jaj de jó végre felébredte eeeeee m... jaj, csak el ne aludjak újra hülye nehézpillák mozi után végre leöblíthetem a jólsikerült hét izgalmait, longnak morbid szöveget nyomok a lenyelt fél barack után, szavalgattunk egymásnak, énekelgettünk boldog asszony anyánk régi nagy pátrónánk nagy Ínségben lévén így szólít meg hazánk Magyarországról édes hazánkról ne feledkezzél el szegény magyarokról... ekikerül kicsi Bob is, a szó'ke, kecskeszakállas, Mikszáth-dzsentri- regényekből „kialludált” modorú keménycinikus németes tanárjelölt, na lám, nem is gondoltam, hogy te ilyeneket tudsz, azt hittem, valami gennyes kozmopolita vagy ölel át... literes borospalackok és irredentának hazudott nóták röpködnek, a pincérnők félpercenként ránkszólnak: Bob úr, kérem, ne daloljanak indexes dalokat... szabad hazában élni boldogan - ordítjuk a székely himnusz kevésbé ismert befejező strófájának zárósorát... a fenét, soha nem valósul meg a néma ábránd... hogy is hihettem, hogy te hülye vagy, ölel át most meg Aladdin, a latin tanszék réme, a felsőházi modorú klasszika filológus hipster, Jezsivel szkanderoznak, akivel rázendítünk: mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik lelkem úgy óhajt uramra és hozzá kívánkozik tehozzád én istenem szomjúhozik én lelkem vajon színed elejébe mikor jutok élő isten... Aztán egyedül maradunk Longgal, átülünk az üres szomszéd asztalhoz, kiisszuk a maradéknak vélt söröket, persze a tulaj egyből visszajön... nagyhangon mentegetőzöm, ki akarom fizetni, legyintenek, visszaadják a pénzt, de szemükkel odaintik a pincérlányt: „Két sört” akarom mondani olyan embereknek a hangján, akinek rendben van a szénája... kituszkolnak a tavernából, röhögve elhúzzuk a belünket, összeakadunk Kleinékkal, becsalnak minket egy csehóba, a fülledt levegőben kifordul Long gyomra, télak, az egyik reklám mellett elmélyülten pössentek, attól a rohadt komcsi haverodtól kaptam hányingert - böfögi Long, már rohanunk is egyik utcán be, a másikból ki, részeg táncunk hatalma előtt kukák hajolnak földig, véres áldozatként buggyantják tartalmukat az anyafóldre, aztán meglátok egy vörös zászlót egy vastartóban, odatolom a falhoz a padot, kitépem, berakom a kukába... beszabadulunk az egyik toronyház építkezési területére, az állványokon egyre magasabbra hágok, letekintek, emberfölötti félelem kerít a karmaiba, beverem az ablakokat, szétszórom az öszegyűjtött vörös zászlókat, persze, holnap november hetedike, aztán valahogy mégis leérek baj nélkül, visszasietünk a belváros felé, long eltűnt, sehol sem látom, már semmire sem emlékszem, csak azt érzem, hogy valami nagyon nincs rendben, valakivel beszélgetek, még röhögök is, sejtem, hogy követnek, az egész város ott tolong mögöttem ostoba lakóival, s már igazoltat is az egyenruhás szürke ördög, a szürdög, pizsamás, nyüzsgő polgárok követik, három-négy szürdög bukkan elő, jól fejbevertek a patájukkal, összevernek, semmit sem érzek, benyomnak a szürke kocsiba... egyete224
