Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Hamis hold

egyenesen vasakaratú asszonynak számított. Esztendeje halt meg bivaly- kötésű, nagy gazda ura (sokat szenvedett tőle valamikor, mire megtörte), s a szomszéd faluban, az ismerős adós családnál járva rögtön kikövetelte magának, hogy ha nem tudnak fizetnii akkor a tizenhét éves, bolondosként, legalábbis komolytalanként kezelt, ellenben jó munkás Ficstó dolgozza le nála a tartozást. (Hiába: neki nincsen gyereke, aki segíthetne, a nyári munkák meg a nyakán.) Energiája volt arra is, hogy a még mamlasz kölyköt apránként becserkéssze, és a végén magára döntse. Mennyire más érzés volt ez, mint korábban a durvalelkű, otromba mozgású urával, aki csak arra volt jó, hogy nagyokat horkanjon, majd a fal felé forduljon! Megint egyszer ő irányíthatott, mint korábban, párszor, titokban, a béreslegényeknél. Nagy dudái, termetes combjai, hordótompora közelségében aztán a legény is egyre jobban ráérzett a dolog ízére. Meg is voltak így békességben, a munkák is tekeredtek a földeken a maguk módján, már az új tavaszban. Hol volt még a front? Mikor jöttek a leventék, hogy puskát köll fogni meg mennek a marhák nyugatra, vinnék eztet is, csak rábökött az asztalnál mélázó málészájúra: Nem látják, milyen lüké? Az otthoniaknak meg azt üzente, hogy kell neki valaki, ahogy mondják: hátra- mozdítónak, ha beszemtelenkednek a ruszkik. Nem is lett baj, egyedül a nagy kakukkos óra bánta az ügyeket, aztán: az összes tojás a kamrából, azóta is. Jájca, jájca!, káttoznak folyton. Oda se neki. Csak akkor idesunnyogott egyszerre ez a cafka, hogy »Bújtatna mán el, Marcsa néni!« -: Néni ám az ángyod, angyalkám. :-, gondolta. Persze, azért, idevette. Ss, istenucse: nem kikezdett mingyán a FicstóvalV. Maholnap elszöknek, amilyen karalyodott ez a gyerek is, és ez olyan közeli veszélynek látszik, hogy csakmem borzong tölle.

Ficstónak sejtelme sincs ezekről az asszony fejében is csak töredékesen kavargó megfontolásokról. Mégis, valamitől, zavartan megrezzen ő is, és rossz lelkiismerettel pillant az ablak fényzebracsíkjai felé (kvázi-önmagában forrongva, azaz: belső' nézetdimenziójában az én fehérderengó' létezés-foltom irányába sandítva). Gyorsan felkel az ágyról, otthonos mozdulatokkal toporog a szobában, aztán a redőnylehúzóhoz lép, hogy egyetlen rántással kioltson minden maradék világosságot. így formálisan az én jelenlétemet is, amivel persze lényegileg nem szűrheti ki agyából az ottlétemet, ezt a most nála belsővé lett derengést. Én a pasi szemén keresztül titokban előre lobbanva továbbra is jól látom a világot, s azt is tudom követni, mit csinál. Belehallgat a feneketlen kánikulai éjszaka kútjába, ahová távol és közel csak esetleges történésfoszlányok kavicsai potyognak. Nemhogy katonák nem csörtetnek az utcán, de ember sem jár sehol. Nincs veszély tehát., állapítja meg fellélegezve. Elégedetten figyeli emberem a vén csaj ugyan gyenge, de azért egyenletes fújtatását is. Ebben a percben szinte pihenek tartózkodási helyemen, beléje költöztem, azonosulok szinte a delikvenssel: vele együtt téblábolok, botlom el a macskában, rúgok bele a hatalmas szőrmókságba, fenyegetem meg - morogva a kényszerűen néma és tehetetlen haragtól -, már csaknem előlem menekül fel a szekrény tetejére. S miután a nyitva hagyott ajtókon át halk, de éles-határozott szisszegés hull be hozzá a gádor irányából, vele együtt indulok (arcüregében úszva) kifelé. Halkan becsuk maga mögött minden ajtót, lábujjhegyen távolodik, míg csak a gádor legkülső oszlopának bolthajtásához nem ér. A jónövésű, karcsú leányzó áll ott, halálsápadtan. A rá és köré eső holdfény-mozaik még vászonabbá havazza fehér ruháját, meztelenül maradó

216