Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Meskete
olyan, hogy fölötte az ég, az éjszakától (meg egyébként is) láthatatlan téli égbolt perspektívája. Éppen utolsó stílábrándja játszódik le a szeme eló'tt, a feketetónusú pászmákkal tarkított, tejszürkében kavargó semmi. Egyenlő': a rúgásnak a levegőben eró'vonalasan kirajzolódó aerodinamikája. Aztán a lófarkas (lócombú) Jennifer fölé hajol (megvizsgálja, mieló'tt menekülésre fogná), amitói a kiröppenó' (a Zajgó Róbert testébe átlendülő') fantázia, ha tetszik: lélek, felpótolja a mozgás közben látómezejébe kerülő' homlokpántot, a nőközel rózarót ruhadarabját. Csoda-e?, hogy rózsaszínszerkós, és óriási!, kislánypólyás lesz neki (képzeletileg) a halál. Akkora hódunnában leledzve (s amekkora Jennifer), távolról sem az. Mert hó, hó, mindenütt, a fej(e), a test(e) körül. Pergőn permeteg. (Node: fagy! Akkor hogyan penneteg?) (Azt hiszem, mégsem minden részletében helytálló, amit a vissza- meg a továbbforgatás alapján elmondok. Mindegy. Enyém a düh, a bosszúság, hogy így haltam meg Bodó Polikárp gyanánt, s halásom látványában, ismétló'dó'en (a fentiekben eló'adott módon) ekképp gázolok, mégpedig ötven éve Zajgó Róbert csenevész porhüvelyében tengődve. Beszélek erről, ha nem is szívesen, inkább csak azért, nehogy hatalmába kerítsen valamiféle (túlságosan) meghatározó hallgatás. Amit, ha beledöbbenek, nem is teljesen értek. Hiszen én már eleve ketten vagyok (és ez elegendően nehéz): egyfelől, eredetileg, Bodó Polikárp, másfelől, jelenleg: Zajgó Róbert. Nem csoda hát, ha így felkettó'zó'dve nehezen megy, megkockáztatom: lehetetlen számomra a nem szűnő' múlttól való elszakadás. Brutális belátás, tudom, de a fennálló viszonyok között örökösen hallucinálni tudok csak, képzelegni a voltvanokról, és hát ilyen szigorú, kellemetlen körülmények között nem is lehet igazán az én dolgom a túlzottan gondos leírás. Hamis személyazonosságimé, illetve - a belőle kiinduló nyomozásból származó precizitással - újsághírekké legyen az ennél alaposabb tudás.) Battonyai ember, akiről a híradásokban szó van, még elól)b békéscsabai. A Kis Piszkos olvasói összességében ennyiről értesülnek. Az illető (aki voltam) betörőként hetekig Sokorópátkán, egy présházban telel. Mikor elfogy a bor meg a füstölőben felaggatott kolbász, a jelenleg - „halálom után” - meglakott észak-dunántúli nagyváros felé mozdul. Többet, főleg indítékaim felől, hogy mért jöttem ide, mért voltam itt napokig?, nem sejdítenek. Ez rejtély, titok, ezen még a cikkíró beteges ténykövetkezetessége sem tör át. (Amennyire emlékszem: én magam sem tudtam.) Viszont azt hiszik, meg akartam erőszakolni Jupiter Jennifert, ami elborzasztó marhaság. Tettem felé ugyan egy-két megirányzott lépést, rendbe’ van: pénzt szerettem volna kérni tódé. Csakhogy mire szóra nyitottam volna a számat, jött a rúgás. No nem számít (most már), vezet még tovább is, logikusan!, a zsurnalisztikái összefoglalás. Éspedig ebben a folytatásban leszek, első lépcsőben, a „békéscsabai szatír”. Jennifer pedig, a tehén, a brutális, a szadista, aki visszavonhatatlanul lezavart engem a piacéról: a „védekezés hősangyala”. A Békéscsabai Szatír leszek, igen; s még nem, egy darabig még nem: a Bajai Hulla. De hát előbb-utóbb majd az is. Igaz, a „békéscsabai szatírral” kapcsolatban csak valamivel később gyúl az illetékesek agyában velem összefüggő fény. (Hamar ki is alszik; az egyetemes bonyolódás szempontjából nem lényeges momentum ez.) Hullának persze máris hulla vagyunk ekkor (gond tehát egy szál se) - a Róbert-lelkű tetszhalott 210
