Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Fábián László: A nemlétező árnyéka vagy bolyongások a recepció esztétikájában

és tágasabb is bizonyos értelemben. „Adóniszsága” minden esetre többnek látszik a modellénál, úgy is fogalmazhatnék: benne a nem-létező létezőbb. Természetesen, a kiállításon, ahol a szobrot láttuk teljességgel közömbös volt számunkra, hogy szinte ugyanolyan árnyékot vetett a megvilágítás jóvoltából, akár a modell annak idején a műteremben.

Igen ám, de a kiállításra eljött a buzgó fényképező is, és az árnyékkal egyetemben lefényképezte a szobrot. Ezt a fotót akár össze is vethetjük a beállított modellről készült fényképpel, a kettő azonban a legnaturalistább szobor esetében sem lesz ugyanaz, mivel az egyik egy modell, a másik egy szobor fényképe, noha a rájuk terhelődött Adónisz-eszme kétségtelenül kialakít köztük valami összefüggést.

Sőt, elkészült a kép is, az is igen jól sikerült; szép a test, szép az árnyék (finom színeivel ez az árnyék még többet is mond az árnyék lényegéről, mint a „valóságos” árnyék mondhatott), de ismét csak nincs mihez konkrétan hasonlítanunk, ha csak a valóságról szerzett idevágó tapasztalatainkhoz nem. Adóniszról továbbra sincs semmi tapasztalásunk. (Kell-e mondanom, a fotográfus mániákusan rákattint a festményre is; műve összevethető már akár a modell, akár a szobor, de akár az akció dokumentációjával. De csupán azokkal.)

A művek és dokumentációjuk láttán egy megkésett konceptualista művész elirigyli tőlük a témát és a dicsőséget. Kapja-fogja magát és az egyik fotódokumentációból kimásolja magának egy papírra az alak és az árnyék kontúrjait. De csak azokat, és nem tesz többet, mint az alak kontúrjába beírja: Adónisz, az árnyék kontúrjába: árnyék. Vagyis, divatosan a nyelv szférájába viszi át a képzőművészetet. A nyelv ugyan valóban a lét háza, ahogyan Heidegger tartja, ettől az aktustól azonban Adónisz nem lesz valóságosabb szemünkben, hiszen nagyon is tisztában vagyunk vele, hogy csak egy idea tárgyiasulási módozatainak vagyunk tanúi. A helyzeten az a bevált konceptualista (noha legalább Magritte-ra visszamenő) trükk sem változtat, ha a szavakat a kontúrokban megcseréljük: az alakéba írjuk: árnyék, az árnyékéba: Adónisz, ebben az esetben azonban meghökkentően közelebb kerülünk a nem-létezőhöz, ha ezt annak kapcsán egyáltalán el lehet mondanunk, és nem támadnak filozófiai aggályaink.

Gondolom belátható, ennél jóval több variáció állítható elő erre az egyetlen témára, de a fölvetettek is jól példázhatják, mennyire cizellálódik mű és valóság kapcsolata.

Kicsit föntebb azt állítottam, Adóniszról továbbra sincs semmi tapasztalásunk. Segítségül híva az analógiát, talán elmondhatni, árnyéka ugyanúgy nem lehetett, mint az ikonok szentjeinek, de hát a modernba forduló irodalomból (Chamisso) ismerjük, mekkora gondot okozott Peter Schlemilnek, hogy nem volt árnyéka. Mi az általunk idézett fiktív művekben gondosan ügyeltünk, hogy Adóniszunk „szerezzen” magának árnyékot, hogy ezáltal valóságosabbnak hasson. Jung beszél „az árnyék tudatosításáról”, és olyasmit ért rajta, hogy „az egyén az álmokon keresztül kapcsolatba kerül saját személyisége azon részeivel, melyekkel eddig különféle okok miatt nem szívesen nézett szembe”. Az árnyék ebben a jung-i használatban - látjuk - metafora, de amikor Adóniszra, tehát egy nem-létezőre vonatkoztatjuk, magunk is eképpen használjuk. Érdemes tehát áttekintenünk, példáinkban miféle

146