Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Brém-Nagy Ferenc: Abisszus
BRÉM-NAGY FERENC Abisszus MIRE MEGÉRKEZÜNK - RÉSZLETEK A REGÉNYBŐL Nagyon gyorsan, szürkület nélkül esteledett be. Egyik pillanatban még látszott a nap vörös korongja a horizonton, bíborra színezte a sávokban egymásra torlódott bárányfelhőket, a másikban eltűnt közöttük, néhány erőtlen sugarat hagyva maga után. Ezek sem éltek sokáig. Elhaltukkal hirtelen teljes lett a sötétség. A szétszórtan lobogó tüzek nem világították be az egész kertet, csak közvetlen környezetüket. Izgatottan szaladgált a magas, imbolygó lángkévék között a felásott krumplitövek helyén maradt apró gödröktől hepe-hupás, a fagy szorításából nemrég felengedett, koratavaszi, iszamós földön. Ha valamelyiket lankadni látta, dobott rá a kupacokba gyűjtött, a hó elolvadtéval előkerült, és azóta úgy, ahogy megszáradt gyomokból, avarból, metszéskor levágott, vékony almafahajtásokból, tengeritövekből és szemétből. Apró szikrák ezrei pattantak elő ilyenkor a parázshalmokból, és lövelltek szét minden irányba. Sűrű, keserű füst szállt fel belőlük. Halk sziszegéssel apró lángok éledtek az újabb gyújtóson, nőttek, nőttek, aztán lassan bekebelezték az egészet. Ott maradt mellettük, amíg megéledtek. Nézte ugráló táncukat, amit a vékony gallyak reccsenéseinek ütemére roptak. Arcán érezte simogató melegüket. Egy idő után elfogyott a hulladék. Régen nem tett már egyik tűzre sem, ám a lángok, mintha valamilyen láthatatlan erő tovább táplálta volna őket, egyszerűen nem akartak elaludni. Nem kiseb- bedtek, sőt - úgy tűnt neki - egyre magasabbra csaptak. Közben feltámadt a szél is. Vakító fehérre izzította a parazsat a tüzek fészkeiben. Fénylő pernyék tömegét sodorta magával a vaksötét éjszakába. Megdöntötte az ölnyi kerületű lángkévéket, és azok a földhöz közel kerülve meggyújtották a szerteszét heverő, apró gizgazokat. Elültével visszatértek függőleges helyzetükbe, közben kijjebb tolódott az alapterületük az előbb fellobbantott helyekre. Megijedt. Rövid szünet után megint fújni kezdett a szél. Tartani lehetett tőle, hogy az útrakelt izzó pernye valahol felgyújt valamit. Úgy döntött, eloltja a tüzeket. Elindult a ház felé, ahol a kertkapu mellett két vödörbe odakészítve állt a víz. Azt gondolta, egy rövid futással pillanatok alatt ott terem, és visszafelé szépen sorban lelocsolja a tüzeket. De a rövid futás egyre hosszabbnak tetszett, és kezdte kimeríteni. Régóta szaladt már, de sehogyan sem jutott a vödrökhöz. Felmérni sem tudta, hol is tart, hiszen nem látott semmit. Támpontot mindig az a tűz jelentett, amelyik felé éppen haladt. Közelébe érve elvakította fényével, elöntötte a forrósága, aztán elmaradt mögötte, és tovább futott a következő felé. Kimelegedett és lihegett a 136
