Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Czakó Gábor: Eszmék harca
3. Ha az eszme izzik, akkor - a kémia nyelvén - oxidálódik. Az elemek ősszen- vedéllyel vadásznak egymásra, hogy vegyülhessenek. A nátrium a klórral, a kén a hidrogénnel, de valamennyien, mintha az anyagba teremtett szellem hajszolná őket, az oxigénnel. Csak a nemesfémek bírnak ellenállni, legalábbis a nyilvánosság eló'tt. S ráadásul ők kivétel számba menően kevesen vannak. Summa, summárum, más kifejlet elképzelhetetlen. Albertnek és Tinának találkozniok kellett, s ha már találkoztak, szinte azonnal egymáséi lettek. Tina úgy érezte, hogy Berci az az ember, alig győzzük hangsúlyozni: nem férfi, mint a többi, hanem ember, a lehető legnagyobb e-vel, ugye, aki képes megérteni őt, aki tud és akár vele együtt fejlődni. Amióta eszméje volt, azóta Tina számára a fejlődés szó sarokfogalomá vált és kifényesedett. Igazán nem régen volt tizenkét éves, amikor melle sehol, a feneke pedig két laposka fok- hagymagirizd-, ahogy nagypapája, Ká pont Lajos, a vén kertész mondogatta. Tina láttán Berci szívében is fólhabzott az öröm, mint valami csodálatos, sosem ízlelt koktél, melyben a jégkocka körül együtt pezseg az élet és a halál. Igen. O az, nem csupán nő, ember, ugyanazokkal a lehető legnagyobb betűkkel, akiért érdemes élni is, meghalni is. Horozvai néni a hír hallatán hosszasan és görcsösen ölelgette fiát: - Mindig a jó oldalon kell állni, fiam, akármibe is kerül. Ne Berci, ne, ne kockáztass, ezek rászednek téged, bármire képesek! Ettől kezdve hármasban éltek a Boglya utcában. Horozvai néni odabent kötögetett, a huszonhatszor lesikált ablaka mögött, ők pedig kézenfogva álldogáltak a langyosodé tavaszi kertben és gyönyörködtek a Hármashatárhegy fölött pompázó Bope-Hale üstökösben.- Mi, együtt, csodákra leszünk képesek! - mondták úgyszólván egyszerre, mintha egyetlen tüdő sóhajtott volna. Horozvai Albert simogató keze úgy találta, hogy Tina feneke tényleg így, bugyi nélkül tökéletes. Bugri kutya ugrált és csaholt körülöttük, farkát úgy pörgette, akár valami propellert. Csak úgy zsongott benne a boldogság: kutyának lenni néha nagyon, nagyon jó! Aztán a csodák lassacskán elmúltak. A szenvedélyek nesztelen oxidációjában Horozvai állást vállalt. Elég közel a halálhoz, mégis kissé távol a nagy áldozattól: Tulipános Frida bízta rá a szúrós munkát. Koszorú- és sírcsokor kötés, szalagozás, szállítás, sírgondozás. Fatusi, a sakál, mentegette számára a fölszáradt könnyek és elszáradt virágok világából a másodlagos fölhasználásra alkalmas koszorúvázakat, sőt hamar be is mázolta őket valami festékkel. Horozvai friss fenyőgallyakat kötözött rájuk. Művészien fűzögette közéjük a rózsákat és a gerberákat meg az illat- talan szegfűket, ahogy a freiburgi fegyházban tanulta japán rabtársától. Tina pedig odahaza gyermeket várt. Orvos még nem állapította meg, de Tina biztos volt benne. Egyik nap barna kislányt várt, aki nyúlánk lesz és gyönyörű, ő lesz a fitnessvilágbajnok. Vett is neki nyomban egy rózsaszín rug- dalózót. A másik nap feketehajú, kékszemű fiút várt, aki az operaénekesi pályára fog lépni és többre viszi annál a portugálnál, akinek a mercije alatt Isztambulban Bercit letartóztatták. Neki hétszázas mercije lesz. Vagy nyolcszázas, ezres. A harmadik nap konyakot ivott bánatában, hogy neki a szülés után megereszkedik a melle, hasán a bőre alatt meg-megakadozik majd ez a 133
