Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Czakó Gábor: Eszmék harca
a fától, és amikor csak találkoznak, el is mondja Albertnek: - Mindig a jó oldalon kell állni, fiam, akármibe kerül is. Ne Berci, ne, ne kockáztass, ezek rászednek téged, bármire képesek! Aki furcsállaná, hogy Horozvai néni ennyire türelmesen ismételgeti tanácsát, netán kételkedni az öregasszony értelmi képességeiben, annak annyit, hogy az intés folyamatosan időszerű. Albert ugyanis rendszerint vagy börtönben ül, vagy bűnvádi eljárás folyik ellene. Hogy miért? Mit vétkezhet egy ennyire majdnem tökéletes fiatalember? Mondhatjuk azt, hogy semmit. Látni fogjuk, ez szinte igaz is. De az is megáll, amit a bíróság jogerősen meg szokott állapítani: közokirat-hamisítás, lopás, orgazdaság, csempészet, vámbűntett, adó- és egyéb csalás meg hasonlók. Maradjunk a türelmetlenségnél. Horozvai Albert oly mohón vágyott a sikerre, hogy elveszítette egészséges gyanakvását embertársaival szemben. Mit tehetünk ehhez? Nekik, akárcsak nekünk - kortársaink! - huszonöt, harminchárom, harminchét és a többi éves korában már ennek és annak kellett volna lennie. Ehhez képest. Namármost, ha az ember szívét markolássza a sikertelenség jégkeze, akkor úgyszólván jogos járandóságának tekinti, ha valaki slusszkulcsot nyújt neki: Itt van öreg ez a gyönyörű, hatszázad Mercédesz. Irány Ankara! És irány a börtön, mert a kocsit a jótékony kéz lopta Salzburgban, a portugál hó'stenortól. A sztambuli bírák között ugyan ki hihetett Horozvai jóhiszeműségében és ártatlanságában? Szegény fiú még csak a Héttoronyban raboskodó Török Bálintnak sem érezhette magát. Akarta is őt kiszabadítani Bornemissza Gergő! Más alkalommal például elszegődött távoli szomszédja, Rézműves Anteusz seregébe itt a piros hol a pirost játszani. Természetesen lebukott. Pár hét fogdával megúszta ugyan, de a rendőrök azalatt hatszor léptek véletlenül a lábára, egyszer a kezére csukták az ajtót, s olyan ágyat adtak neki, ami minden éjszaka összedőlt. Most ehhez képest gondoljuk el a korfóladatot, mellyel Horozvainak szembe kell néznie, minden áldatlan napon. Ugye a dolga az volna, mint annyi más milliárdnak, modern embernek kell lennie, tehát sikeresnek, győztesnek, gazdagnak. Alaposan áttanulmányozta a N. C. Morgan Milliók a semmiből című művét és még néhány hasonlót, és próbálgatta is a módszereket - a bíróságok rá a tanúk - de ő többre vágyott. Biztosan tudta, hogy neki sokkal komolyabb és számyalóbb eszméje van, ami oly mélyen gyökerezik a lelkében, mint a visszatérő álom. Éppen csak megfogalmaznia nem sikerült eddig, mert a szavak valahogy nem illettek rá. Bárhogy törte a fejét, bár ahány szót is szedett össze, pontatlanoknak bizonyultak, félrehordtak, elcsusszantak, összezavarták egymás értelmét. Almában fölvillant olykor az eszme: gyönyörű volt, világos, három pofonegyszerű - egy ragyogó mondatocskában - s reggelire elfeledte. Egyszer a máriaremetei búcsúba álmodta magát. A gyepen ült Rézműves Anteusz társaságával. Tucatnyi mázsás, gyönyörű cigány fekete ruhákban, kalapokban, aranyfogakkal. A pokrócon herendi tálakon sült csirkék, kolbászok, akkora hegy rántott hús, mint egy alvó kisboijú, meg dinnyék, délszaki szőlők, narancsok, talpas kristálypoharakban tokaji és pompás decsi vörösbor. O Aranyszájú Tekla ajakát csókolgatná. Apró, lépegető harapásocs- kákkal, hogy az összes zúgot, ízt kiélvezze, amikor hirtelen fóllángolt benne a gondolat, akár a világűr végtelen sötétjéből előlobbanó üstökös. Talán éppen 131
