Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió

VERSELEMZÉS

XIX

ószövetségi sorokkal történő együttol- vasásában különbségként értelmezhető. A ciklus tizenöt versében az istenképzet látszólag a lírai én megnevező játék-gesztusának van alávetve, de vele párhuzamosan alakul a játszadozását büntetlenül űzni képtelen megnevező szerepe is. így a játékot nem is a játékos, a beszélő szubjektum irányítja, hanem megnevező szubjektum és megnevezett egyazon mozgásnak, a játék önmozgásának alávetett. Ebben a kezdeményező játékmozgásban a Szeress engem, Istenem című versének (a ciklusban a nyolcadik) alanya Istenét ős- Állatnak mondja, mire a metamorfózis be is következik, s a következő versben a Jóbot elnyelő kozmikus Cethal hátán találja magát a haláltáncát ropó lélek, A Sion-hegy alatt istenfigurájának tréfáját pedig megismétli Az éjszakai Isten („A régi tromfot visszaadja"), megszökik a megfogalmazás elől, mielőtt a megnevezés által megismerhetősége megnyílna. A Ószövetség oltalmazó, harcos pásztoristene az „Adóm, hol vagy?"- ban jár kedvenc kis védence, a zsoltárköltő király Dávid előtt, az őt dicsőítő szent szózatot viszont Az Isten baljánban negligálja, a bosszúállóan igazságos Isten szintézise pompázik régi dicsőségében. Az Isten harsonája című versben, Istene tehát többnyire ószövetségien kétarcú, pusztítóvédelmező, nem az Újszövetség szelíd, megbocsátóvá humanizált, jóságos, de erőtlen istene mint A Sion-hegy alatt téb- láboló istenfigurája. A játék alapelve az önmegújulás, melyben a játékos újra feltalálni véli magát, „az ismétlődésre való spontán törekvésben"10, amely a ciklus végén, a zárversben (Isten, a vigasztalan) annyira eluralkodik játékosán11, hogy játékistene minden sorában új meg új attribútumot nyer, s éppen azáltal kerüli meg a meghatározását, hogy a megnevezett szubjektumot szétírja, illetve túl- és szétbeszéli. Ez a „túlcsorduló" beszéd a ciklus többi versére is ráúszik, mert egyrészt mintegy visszafelé dalolása, képrongálása a megelőző, versekben megtalált istenképnek; másrészt paradox, de épp a teljes kép restaurációját célzó művelet:

4

„És ha néha-néha győzök,,

Ő: Minden, de áldani nem tud," Ő járt, az Isten járt előttem,

Kivonta kardját, megelőzött"

(„Ádám, hol vagy?")

„Nem lesz majd kegyelem azoknak."

„Nem int, nem bosszul, nem jutalmaz," (Az Isten harsonája)

„Harangozott és simogatott"

Ő csak mulat: se nem szeret," (A Sion-hegy alatt)

„Uram, bántottál, űztél, megaláztál,"

nem dühít bennünket jobban" (Uram, ostorozz meg)

A kép- és arcrongálás ellen hat, hogy a ciklus verseiben az egymást erősítő tényezők blokkokat hoznak létre, a blokkok meglétének felismerhetőségét az nehezíti, hogy a közbeékelődő más blokkokból származóak, ha nem is vonják vissza, de „felülírják" a megelőzők bizonyosságait, ahogy a zárvers is úgy tekint az őt előző tizennégy versre, mint egyetlenre; viszonyulása korrekció, de nem helyesbítés, hanem a hozzátoldás értelmében. Ilyen blokk az egyes Verlaine-versekhez (Rois, V epres Rustiyues) hasonlóan a pro- famzált vallási hagyományt stilizáló, vagyis a Krisztus-kereszt az erdőn, Egy régi Kálvin-templomban, és A Sion-hegy alatt című verseké. Hogy az induló Nyugat mennyire összekapcsolódott Ady nevével, nemcsak az 1909-es Ady-szám bizonyítja, hanem az is, hogy a folyóirat „első reklámja" az indulószámból sem maradhatott ki, ekkor 1908 januárjában itt jelent meg az említett A Sion-hegy alatt verse, melynek címe később az egész ciklusnak a címévé lép elő. Az istenkép ilyenfajta nemcsak antropomorfizált, hanem emberi-esetté formált képe egyedülálló Ady költészetében, A lírai én a történetmondó szerepébe