Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió

XV

gondolatokon való élősködés) kínálkozó párhuzam indított erre. Komolyan gondolom, hogy a művészet eleven, megrendítő és mágikus ereje mára megszelídült, teret engedve ezzel másféle szerepköröknek. Az érzéki közvetlenség pedig, melynek hiányát oly gyakran róják fel a mai művészetnek (miért tűnik el az alma húsa - kérdezi Perneczky Géza) vitatható, de legalábbis vitákat kiváltó követelménnyé lett. Ami nem jelenti azt, hogy személyes élményként, tapasztalatként ne részesülhetnénk benne olykor-olykor. Megváltozott kultúránkban szükségképpen változnak a művészethez való közelítésünk stratégiái is. A distanciára, reflexióra, értelmezésre rászoruló vagy még- inkább azokat provokatívan igénylő művek másféle magatartásra szólítanak minket. És az is igaz, hogy számunkra már ép pen ez: az állandó reflexió jelenti a művészethez való talán legjellemzőbb viszonyt.

S ha már a megváltozott kultúránál járunk, közhely, de éppen mint ilyen itt és most felhasználható: olyan intenzív hatások, vizuális és hang ingerek érnek bennünket nap mint nap, melyekre a művészet tradicionális keretei között nemigen tudnánk példát találni. Sokkolva vagyunk képek és hangok által és a rendkívül gyorsan változó hatások ilyen soha nem volt dömpingjében az alkalmazkodás folytán már nehezen vagyunk képesek visszaszoktatni magunkat a csendes szemlélődéshez. Tompának, erőtlennek tetszhet egy kiállítótér mozdulatlan tárgyaival, felajzott ér- zékeink és a felsrófolt ingerküszöb megköveteli a magáét. S ez akkor is így van, ha magunkat mentesnek tudjuk ettől a kiber-világtól.

Azt gondolom, Kodolányi munkái képesek rávenni minket arra, hogy visszavegyünk a tempóból, arra, hogy újra az érzékenység skáláján hangoljuk be érzékeinket, agyunkat. Ezek a munkák egyszerre adják meg a közvetlenség, a meditativ elmélyedés és a reflexív szemlélődés lehetőségét. Ha szabad és illik valami végtelenül egyszerű és a semmitmondás ódiuKÉPZŐMŰVÉSZET

mát is magán viselő kijelentést tennem: Jó ezek között a - műalkotások? minden bizonnyal azok, - tárgyak között lenni. Volt módom hosszabb időt eltölteni társaságukban és bár egyre több gondolatot csaltak elő belőlem, az alaphang, mely halkan ugyan, de magától értetődően szólt, ez volt. S ahogy mentegetőzöm közönséges szóhasználatom miatt, ugyanígy magyarázkodásra kényszerít' a követelmény, mely szerint fontos művekről jelentőség- teljes gondolatok váratnak el. Ha én most efféléket nem is tudok tenni, az - újabb mentség - az én számlámra írassék, semmi esetre sem az itt látható művekére. S még ezek után is hajlandó vagyok elismételni: jól érzem magam ezek között a szörnyek és szentek között. Érzékileg és intellektuálisan egyaránt - mondanám, ha nem tudnám, hogy e kettéválasztás meglehetősen problematikus vállalkozás.

Mitől ez az otthonosság, mi végre ez a kuncogásra és átszellemültségre egyaránt csábító, a groteszk humort és a méltóság- teljes komolyságot egyaránt magában hordozó kettősség?

Minél többet foglalkozom Kodolányi használati tárgyakból átváltoztatott-átlé- nyegített műalkotásaival, annál inkább felerősödik bennem a furcsa kétértelműség élménye, a jelentésekre való rá- és kijátszás, az értelmezésre felkínálkozó lehetőségek sokfélesége, a közelítések egymásnak sokszor ellentmondani látszó alternatívái.

Mintha már Kodolányi első ilyetén munkáinak születési körülményei is ezt erősítenék. A közönséges használati tárgyak, az elhasznált, kidobott és aztán megtalált tárgyak mint leendő műalkotások ötlete köztudottan Duchamptól származik. Hogy aztán milyen indíttatásból jelenik meg újra és újra, valamint milyen karriert fut be majd a popartban, ennek elemzése művészettörténészi feladat.

Ami számomra most fontosabb, az az, hogy Kodolányihál az újrafelhasználás folyamatában először magának az ötletnek újrafelhasználása történt meg. Izgalmas és