Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - MELLÉKLET - Írottkő Stúdió

DRÁMA

ember is csak azon röhög, ha a kötél csiklandozza a nyakát.

A Barátja: Terhes vagyok. Kér egy kis kávét (töltene)?

Egy Férfi: Ah igen. Sokat felejtettem azóta. („A barátja" cigarettára akar gyújtani, de megégeti a kezét, veszett őrjöngésbe kezd. Egy Férfi is bekapcsolódik. Végig zene. Hanyattvágódnak. Kis csönd. Feltápászkodnak, leporolják magukat. Összenézve mondják.) Együtt: Hol a gyerek? Hol a gyerek? (Leülnek, rövid zene.)

A Barátja: „...Mennyből az angyal..."

(Egy Férfi négykézláb a „hold" alá mászik és vonyít, míg az ének lemegy.)

A Barátja: Még mindig korog a gyomrom. Egy Férfi: (fokozott hangerővel) Pincsidiktatúra, pincsidiktatúra! (Visszaindul a helyére, közben beszél.)

Egy Férfi: A gondolataim elrepültek, red- ves, olajszagú hattyú képében. Fél évszázada azon tanakodom magamban: miért, miért, hogy ilyen rohadék szar itt minden és mindenki? Koty- valék és szájszag kavarog a filisz terek üres koponyájában, míg mi meg- döglünk, mert nem tudjuk hol rontottuk el.

A Barátja: A pokol kapujában állok, nem sírok, nem én. Nem látok nem tudok, nem hallok, nem vagyok. Csak érzem a füstöt, érzem a zajt, érzem a jajt, világban a virágot... Hazudtam. Sírok. Egy Férfi: Férgek kavarognak a sűrű hóban, mint megannyi döglött Trójai Faló. A tapló a számra kérgesedve segítségért kiált. Én meg csak ülök és cefetül szenvedek. Nem mondanám, hogy olyan jól érzem magam.

Hiába vacakoltam annyi éven át azzal a mocskos vén csutakkal a nyakamban, aki mindig üvölt, ha haldoklik.

A Barátja: Közeleg a tél, de Te elmégy. A

VI

háztető fájó sipoly, a pamlag szétrágott időgép, a mondat csak értelmetlen zene-bona. S az akarat is fogy, mint a dagadó kerék, ami nem enged mozogni, mert Te úgyis kolompolsz, ha halálodon vagy.

Egy Férfi: És csillag gyúlt az égen, de a hajnallal elúszik; s a Karácsony a szívekben mindig tovább él. Lerothadhat a fa, de apró levelei ezernyi tűként szurkálják bőrünket, miközben mi hiába lesünk egy új napot: fehéret, feketét, tarkát, - meg ne fogd a tehén farkát.

A Barátja: És most hová tartunk? Mit keresünk a sötétben, erekkel teli guvadó szemekkel? A Napot keressük: minden élet apját és anyját, a láthatóknak szülőjét. Fejvesztett rabszolgaként keressük Őt: az Urunkat. Hiszen tőle függünk. Ő itat minket fénnyel, Ő etet meleggel, Ő gyógyítja sebeinket az idővel. Mik vagyunk mi? Földhöz kötött kutyák. Pirkadatkor már minek ugatni, minek vonítani? A remény belefagy a reggelbe. Terüljünk ki mind, szánkon a veszettség habjával. Utolsó erőnkkel kaparjuk ki sírunk árkát és húzzuk meg a tehén farkát.

Egy Férfi: Eljöttél értem. Nem láthatsz: szemüveg van rajtam. Számtalan baj után, Végzet, hozz enyhülést! Azt mondtam neked takarodj. Mégis visz- szajöttél. Állsz előttem, mint rekety- tye a reflektorfényben, és csak a pofámba röhögsz, s azt mondod visszajöttem. Mert téged nem lehet elkergetni. Nagy szar ez így!

A Barátja: A kín édes csókja beszökik a testbe. Kacagva száguld, villámként csap le a nap előtt a képbe. Zászlót üzensz a percnek és minden jónak kérdőjelet.