Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Szerdahelyi Pál: A magyar irodalom zarándokhelye Vas megyében
a csöngei evangélikus eklézsia akkori papja, Dótzy Pál, aki évente, az egyetemes egyházi közgyűlések alkalmával Pest-Budán rendszeresen találkozott Tessedikkel, egyik éven kért és kapott tőle őt fiatal akác facsemetét, amelyeket a templomépítés évében, 1784-ben, annak emlékére ültettek el. Négyet a faluba, egyet a templomudvarban. Közülük azonban négy már rég elszáradt, - akárcsak az a „testvére”, az a szarvasi akác, melyet Tessedik szobra mellé ültettek volt -, de ennek az ötödik, hatalmas fának néhány ága még ma is él, évről évre kivirágzik itt, a templomkertben. A helyi hagyomány azt tartja, ennek az a titka, hogy a templom oltára alatt egy bővizű forrás található a mélyben, melynek egyik vastag ere táplálja ezt a vén fát. Akivénhedt akác mellett - lehulló magvaiból, természetes szaporodás útján - kinőtt már a „szépunoka” is, az öreg akáctól származó fiatal csemete. Alig néhány éve a fa zöld hajtásaiból is szaporítottak dugványozással egypárat. A kísérlet jól sikerült, a csemeték azóta is szépen fejlődnek. Vas megye legvénebb akácfája sok vihart megélt életében, s nem csupán árnyat adott az alatta pihenni vágyóknak, hanem egy ideig még templom gyanánt is szolgált hatalmas lombkoronájával. Amikor ugyanis 1813. július 13-án a templom egy nagy zivatarban villámcsapástól kigyulladt és leégett, az új templom felépüléséig ennek az akácnak a lombsátra alatt tartották a „szabadtéri” istentiszteleteket. De magát a fát is többször érte villámcsapás, vastag ágait viharok tépázták meg, és ezek nyomai ma is látszanak. A fa átvészelte mindezt és él! A törzse pedig olyan vastag, hogy három felnőtt ember tudja csak átkarolni; a közepén látható odúban, a fa belsejében siklófészek található. A hetvenes években még kis siklókat láttam ki-be csúszni-mászni a fészekből, az odú nyílásán keresztül. A vén akác irodalmi emlékfának is nevezhető, mert koronája alatt állt minden vasárnap, istentisztelet előtt és után, 1839 nyarán az ifjú Petőfi Sándor. Ennek az akácnak a lombjai alatt hűselt az 1808-1811 körüli években a rokonlátogatóba érkező Kisfaludy Károly is. Alig néhány évtizede pedig alatta járt az „idevalósi” Weöres Sándor, aki a fa szomszédságában ma is álló, evangélikus elemi népiskola padjában tanulta a betűvetést, és az akáccal szemközti templomba járt vasárnapról vasárnapra istentiszteletre úgyis, mint iskolás gyerek, de úgyis, mint egyházához hű evangélikus, lévén apja a helybeli gyülekezet felügyelője, azaz világi elnöke. Fénykép őrzi emlékét annak a látogatásának is, amikor alig néhány évvel halála előtt, 1972 tavaszán keresett fel engem feleségével, Károlyi Amyval, Bata Imre társaságában, és kérésére az öreg akácfa alatt örökítettük meg ittjártát. De a vén akác lombjai alatt hűseltek vendégei is, mint Tatay Sándor, Pável Ágoston, Várkonyi Nándor, Berda József, Simon István és Bárdosi Németh János. A csöngei akácot a szombathelyi Savaria Múzeum 1970-ben védetté nyilvánította. Sajnos nem jelzi tábla a védettséget. Ha az emlékházból kilépve a Rába utcán elhagyjuk a falut, a falun kívül, a Lánka patak partján újabb emlékhelyet találunk, amelyet a költő születésének nyolcvanadik évfordulójára létesítettek. Annak emlékére, hogy gyakran időzött itt gyerekkorában, és felnőtt fejjel is szívesen sétált ki ide, ahol számtalan versre ihlette ez a tipikus vasi táj. Azon a helyen, ahol a patak1060
