Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Domokos Mátyás: Az utolsó előtti gondolatok festőjéről

zonyos Bartha László nevezetű restaurátort, aki sakktársam. - Restaurátor? - ismételte meg a szót Béni bácsi jellegzetes, gerlebúgásra emlékeztető' kacagása kíséretében, s legyintett - nem restaurátor az, hanem festő! - Milyen festő? - faggattam. - Remek! - Majd felvilágosított arról is, hogy sakktársam már 1945 előtt elnyerte az akkoriban legmagasabb szakmai fórum: a Szinyei Társaság nagydíját (1942-ben), s tagja volt a KUT-nak (a Képzőművészek Új Társaságának), amelyhez korábban olyan festők tartoztak, mint Rippl-Rónai, Márffy Odón, Vaszary, Czobel, Kernstok, Egry, Bernáth, Berény, Szőnyi, a szobrászok közül pedig Medgyessy (akiről egyébként éppen Béni bácsi adta „írásba”, hogy ő a legnagyobb magyar szobrász).

Elámultam és elnémultam; leforrázva és szégyenkezve, hogy én ennek a sakkozónak, akit a képzőművészet „hamburgi mértékének” az illetékesei ilyen nagyra tartanak, mind ez idáig egyetlen képét se láttam, s úgy ültünk egymás mellett a csapatban, hogy éppen a legfontosabbat nem is sejtettem róla, holott az Eötvös-kollégiumban Fülep Lajos tanítványi köréhez tartoztam, és peri- patétikus szabadegyetemének akkoriban is lelkes hallgatója voltam. De hogy is láthattam volna a képeit, mert hát: hol is láthattam volna? Hiszen a kortársi festészet számos, azóta klasszikusnak minősülő mesterének a képeit - életművét - hosszú időkre - de akkoriban úgy tűnt: örökre - száműzték a kiállító termek falairól, de az elődök is „tiltott gyümölcs”-nek számítottak; mondjuk, Csontváry éppúgy, mint a magyar absztraktok, vagy jónéhány nagybányai mester munkái.

Az első Bartha-kép, amit láttam, már az ötvenes évek derekán, egy gouache volt, de hadd mondjam csak úgy, „parasztosan”: egy vízfestékkel készült, gyönyörűszép női fej, amely nemkülönben gyönyörű modelljét, Veronikát ábrázolta. A képet ő mutatta meg, mint mestersége, festőműhelye címerét és védjegyét, s arra kért engem, aki akkor már a Szépirodalmi Könyvkiadó fiatal szerkesztője voltam, hogy említsem meg kiadói műhelyünk főnökének, Illés Endrének: szívesen dolgozna a kiadónak. Illés Endre feltehetőleg ismerte már korábbról a festő Barthát, s különben is erkölcsi kötelességének érezte, hogy illusztrátori megbízásokkal támogasson kirekesztett képzőművészeket, például Ferenczy Bénit, ezért örömmel kapott az ajánlaton, s így vette kezdetét sakktársam könyvillusztrátori tevékenysége, amelynek eredményeivel vagy másfélszáz könyvben találkozhatott a következő évtizedek során az olvasóközönség.

Többet nem sakkoztunk. Ő 1955-től kezdve Tihanyban, 1968-tól pedig haláláig Kőszegen élt. Személyesen is ritkán láttam, de hál’ istennek, egyre gyakrabban a képeit egyéni tárlatain és csoportos kiállításokon, amelyek a magyar művészeti élet nemes szenzációit jelentették minden alkalommal. Emlékezzünk csak az 1965-ös Csók Galériabeli kiállítására, amelyet - ha ugyan jól számolom - vagy kéttucat hazai kiállítás követett a festő életében.

Bartha László festészetének szakmai jellemzésére, hogy ne mondjam: „értékelésére”, eltekintve attól, hogy nem vagyok céhbeli, azért sem vállalkozhatnék, mert mélységesen igaznak érzem - amit éppen 1965-ös kiállítása kapcsán állapított meg róla egyik kritikusa (Rózsa Gyula) -, hogy „vannak képek, amelyeket tolmácsolni, érzékeltetni csak megközelítőleg lehet. Bartha László művei ezek közé tartoznak: színeiket, hangulatukat, művészi változatosságukat csupán hiányosan adhatja vissza a szó.” - Paul Eluard azt írta egy

1042