Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Fábián László: Szímorgh
- természeténél fogva - a holló különben nyugtalanító madár, amely valóban rémisztő' magabiztossággal zaklat föl másokat, sétál be éjfelente föltáruló ablakokon idegen életekbe, Emlékezetnek eszébe ötlött, hogy a sivatagi fürj példájával hozakodjék elő, amire egy vaskos könyvben talált rá, miszerint az ott elemében lévő madár könnyűszerrel kifárasztható és zsákmányul ejthető, Gondolat a kócsag értékes tolláit vette számba és magában nagy jövőt jósolt neki hiú népeknél, de mindketten úgy ítélték, mindez kevés ahhoz, hogy vonzó választ fogalmazzanak a két madár tárgyilagos kérdéseire, és újfent ott kötöttek ki - a sas legnagyobb sajnálatára -, hogy ilyen válasz nem létezik, amelyik madár nem érzi magáénak az ügyet, amelyik képtelen annak leglényegéig hatolni, sosem lesz megbízható társuk az úton, mégha szavaik hatására ráállna is, immel-ámmal képtelenség a tiszteletadás fönséges uralkodójuk előtt, egyre lehangolóbbnak tetszett a tanácskozás, ahogyan a kisszerű megnyilatkozások mindjobban lerángatták a cél magasztosságából, komor gondolatok fordultak meg az izgatott madárkoponyákban, a borúlátók már körvo- nalazgatták a szomorú jövőt, amely keserves madársors lesz és merő kilátás- talanság, életük goromba beszűkülése, eszményeik könyörtelen szerte- foszlása, a múlt elszakítása a jövőtől, mivel nem lesz kapocsként köztük a jelen, hiszen éppen annak megsemmisítésén munkálkodnak, azok is, amelyek tudják, azok is, amelyek nem, egyesek máris kiegyeznének az aranytoll ígérete előtti nyugalommal, abban legalább nem tapasztaltak ekkora fenyegetettséget, ami jelenleg még egyre erősödik, a kócsag nem érdeklődött másik mocsár iránt, beérte vele, ami kijutott neki, a fogoly pedig eleddig nem gondolt másik sziklás mezőre, mert nem kellett rágondolnia, mi több, a szívéhez közel állóra sem, azt meg így tartotta természetesnek, vagyis éppúgy igaza volt a kócsagnak, a fogolynak, mint a papagájnak, a csalogánynak vagy a bagolynak, és mindegyiknek a maga módján, ez utóbbi lehetett a többiek számára legzavaróbb igazságukban - de hiszen valahányan az egyetlen igazsághoz szeretnénk elindulni - csattant föl - megbízatása óta először - a sas érces hangja, kezdett elege lennie a huzavonából, amelyben ugyan az aggályoskodókat rendre letorkollták, ám valójában szerencsésebb lett volna az utazás módozataival foglalkozni, a föladatok pontos kijelölésével és megfogalmazásával, a kiszámítható nehézségek, az előre nem látható veszélyek elhárításának kidolgozásával, kihasználni a kedvező csillagállást, holdállást, ezek - szükségképpen - a hollók tanácsai között is megjelentek, a döntés volt a sasra bízva, a vélemények gyakorlati összegezése, a nagydarab szárnyas pedig gondolt tekintélyével, amelyet mindenképpen meg akart őrizni a hosszú repülésre, nem tétovázott tovább, közelebb szólította a szerte csivitelő madarakat, hogy közölje velük félreérthetetlenül - ezen a határozottságon Emlékezet és Gondolat meglepődtek -, másnap, amint hasadni kezd a hajnal, fölkerekedik az egész társaság, majd a rigó megébreszti mindannyiukat, az koránkelő, az ő vezetésével vágnak neki a meg sem becsülhető távolságnak és a helynek, időpontnak, egyéb körülménynek megfelelően váltogatják egymást az élen, míg a két szélen a legerősebb ragadozók repülnek mintegy a biztonság jegyében, utóvédként pedig majd a hattyú száll, fehérsége messzire világlik, jól jelzi a sereg végét, és kérve kérte minden madártestvérét, a lehető legjobban, a leggyorsabban pihenjenek el, gyűjtsenek erőt, rendkívüli próba vár 1005
