Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Fábián László: Szímorgh
madarat: igaz és egyúttal szent a hagyomány, amelyet örökbe kapott, különös kegyben részesül, egyazon pillanatban mutatkozik meg ezúttal vala- hányuknak igazságában és szentségében - fólajzott lelkűk visszfényeképpen is; hosszú, igen huzamos idő, amíg leér abból a követhetetlen magasságból, talán maga az örökkévalóság, de most azt érezhetik, mindannyian részesei az örökkévalóság csodájának, az üzenet úton van, és szemmel látható már azok számára is, amelyek nem rendelkeznek olyan jó látással, mint a ragadozók, sőt, hányszor meg hányszor átkozták el azt az éleslátást, amikor általa a gyöngébbek kerültek halálos veszedelembe, tapasztalhatták meg a szó legszorosabb értelmében, valami különös, ám mégis szabályos kiegyenlítődés működik a természetben: ha valamit egyik helyen, egyik alakzatában túladagolt, visszaveszi a másiknál, nem habozik akkor sem, ha a visszavonás csúnya jelenetek közepette zajlik, mert vezérlő elve a kiegyenlítődés, az egyensúly - egyik előnyére, a másik rovására esetenként, de a végső eredményben csakugyan megtapasztalható ez a gondos kitárázottság: a mérleg nyelvének beállítódása kivételes műgonddal végül a toll leérkezett; egészen pontosan egy bátrabb keselyű merészkedett hozzá még a levegőben, néhány tiszteletkor után fölmérte, miről van szó, óvakodva, korántsem úgy, miképpen áldozatait szokta, csőrébe vette, és nem az arany fémes hűvösségét érezte rajta, hanem a végelláthatatlan magasságból, a hűvös légrétegből érkező színfolton az elhullató test melegét, jóllehet, valóban az örökkévalóságig tartott leereszkedése, a keselyű talán meg sem lepődött ezen, bizonyára tisztában lehetett eredetével, tehát nem a szokásos ragadozó erejével csapta rá görbe csőrét, megtartóztatta magát, az meg kifejezetten tetszett neki, hogy nyomban egyéb ragadozók vették körül, még egy termetes holló is, amely évszázadok múltán mesebeli vén madárként toppan majd be éjfél tájon egy kitáruló ablakon, hogy nyomban helyére találjon az ajtó fölötti Pallas-szobron, igen, ez a roppant holló is csatlakozott a díszkísérethez, amely - akárha tágabb ívekben utánozná a toll pörgését - alákörözött a keselyűvel, amelynek horgas csőrében fénylett-aranylott az üzenet, lenn pedig mind több és több kíváncsi madár gyülekezett, mintha riasztás futott volna végig közöttük, hírlánc a sürgető megszólítással, ami, persze, valóban így volt: egy locska veréb csakugyan vette a fáradságot, hogy az öt, egészen pontosan: a hét világtáj felé szétszórja a hírt, önkéntes továbbítók minden irányból akadtak a jeles üzenethez, és mivel az örökkévalóság, vagy ahhoz megtévesztően hasonlatos idő állt rendelkezésükre, elegendőnek bizonyult, hogy a világ összes madárfaja képviseltesse magát az eseménynél, hogy hitelesen számolhasson majd be fajtestvéreinek, amelyek a váratlanul megelevendő hagyomány izgalmában várják az eredményt, a küldetés teljesítését, noha egyébként talán fogalmuk sincs róla, mihez lehet vele kezdeni, de nem ez a fontos, a hangsúly a jelenléten van, amely hitelesíti mindannyiuk szemében a régtől várt, jobbára azonban a legendák világában őrizgetett esemény-lehetőséget, nem akadt egyetlen is, amelyik próbálta volna magát kihúzni, sőt, tülekedés keletkezett úgyszólván mindenütt a futárszolgálatra, azt viszont meg kellett érteni, hogy nem mehet mindegyik, mert így is, a választott képviselők is, olyan tömeget jelentettek a várakozó helyen, hogy a látóhatárt mindenfelé tollazatok borították, még szerencse, hogy ebben a rendkívüli helyzetben a madarak nem féltek egymástól, a ragadozók nem a 991
