Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Monoszlóy Dezső: A halálom utáni napon

oldalán, könnyű rádöbbennem, tulajdonképpen nem ő beszél, én feleselek harmadik személyben önmagámmal. Néha magázzuk egymást, így jobban megóvjuk tárgyilagosságunkat, meg ez személytelenebb. Laci arról faggat, miért szakítottam Gáborral. Bár hogy éppen halálhírével kapcsolatosan kíváncsiskodik, fölösleges szűrszálhasogatásnak tűnik. A felelet túl könnyű, hogy megtagadnám. Tizennyolc éves lettem. Na és? Több mint ötven év korkülönbséget nem lehet áthidalni. Na és? Mi az, hogy na és? Amikor tizenöt éves voltál, akkor is annyi volt, egy fél nappal sem kevesebb. Laci megjátszott értetlenségének nem dűlök be. Ó tudja legjobban, úgyis mint Gábor barátja, hogy a kezdeti korszak még a meséhez tartozott, ahol nem rűfre, nem évekre mérik az igazságot, hanem teljesen más lépték szerint. Gábor akkor kétszáz, háromszáz évvel volt idűsebb nálam, ami inkább olyan távolság, mintha a messzeségbűi szép, nyári éjszakákon hozzánk láthatók a csillagok. Vagy ahogy a hold süt felettünk, ha magasba emeljük a homlokunk. Ahhoz, hogy valós korra döbbenjek, apránként kell a tapasztalatokat összegyűjteni, s mindenekelőtt Gábornak kellett mesehősből hús- és véremberré változnia. A legendák üstökét legkegyetlenebbül, legkövetkezetesebben köznapi események tudják lekopasztani. Mozielűadásra készültünk, Gáborra rájött a vizelési inger, ami nála elég hevesen szokott bekövetkezni. Aprópénz után kotorászott, a vécés mámi jóindulatúan legyintett, nyugdíjasoknak nálunk ingyen van. Roppant elszégyelltem magam, helyette is. Hogy unokájának néztek, azelőtt is előfordult, vagy még gonoszabbul, nicsak, ennek unoka a szeretője, de ezek a megjegyzések büszkévé tettek, a mese területén történtek, a vizeldéi incidens szíven ütött. Már nem a föld kereste égi társát, öreg ember igyekezett lépést tartani egy sudár lánnyal, aki még nem próbálta ki, milyen érzés fiatal csikó után futni, azzal pajzánkodni.

Kék árnyék lopakodik. Türkiz zárakat nyitogat. Zuhog az ultramarin eső. Súlyos tintásüvegeket dobálnak a törpék. Ha széttörnek a szögletes labdák, a kiömlő lébe hegyes süvegüket belemártják. Kristályhangok csengetyűznek a csendben, nefelejcset ásít, aki álmos. A magammal és Lacival vagy másokkal folytatott párbeszéd a tudat másik oldalán nem változik pontosan szavakká, mondatokká, inkább számomra leadott gyorsírási jelekkel ciripelnek bennem. Kifelé leállítom a morzejeleket, ne világítsanak figyelmeztetőn, s én ezalatt észrevétlenül átlendülhetek a pillanatnyi tevékenységek kényszerébe. Gyerekkoromban is volt rá okom, hogy kiépítsem a kettőségnek azt a szétválasztható búráját, amely alatt elrejtőzhetem mások elől. Ültem a kádban, kintről üvöltött a porszívó, s anyám különféle rendgyakorlatokra hívó vezényszava. Én a kád szélén kuporgó törpepapagájomnak meséltem, aki lenyűgözve követte a mese fonalát. Elég volt egy újonnan megismert szó, s az menten mesévé kerekült. Ilyen volt az is, hogy kurtizán. Nagy kurtizán akarok lenni, bizonygattam a papagájomnak. Az fenséges dolog. A kurtizánok a királyoknak is parancsolnak, nem kell érte semmit sem tenni, csak szép ruhákban járni, és kedvesen mosolyogni. Gábor később kitágította erre vonatkozó elképzeléseimet. Ha azután az anyai hangok túlságosan fenyegetővé váltak, kiugrottam a kádból, s leállítottam a belső ciripelést. Csakúgy mint most. Kulcs fordult a zárban. Peter váratlanul hazaérkezett. Ez nem az ő ideje, de engem nehéz meglepni. Valami furcsa fintor cikázott az arcán. Valaki meghalt, mondta. Kicsoda? kérdeztem. Mit tudom én, vonogatta a

951