Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11-12. szám - Pomogáts Béla: Európa közepén
társadalmi drámáiról. Mint már jeleztem, négy országban (Magyarországon, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Ausztriában) élt, vagyis igazi középeurópai „őshonos”, aki most is Közép-Európa centrumában: Bécsben és mellette Budapesten, Szigligeten és Pozsonyban, vagyis Európa közepén él és dolgozik. Megismerte a „fent” és a Jent” világát, élt mint gondtalan és nagyra hivatott joghallgató, élt mint kiadóvállalati igazgató és élt mint segédmunkás, mint börtönök foglya, mint száműzött és menekült. Bekalandozta a középeurópai világ szociális és lelki változatait, azokat a pokoli „bugyrokat” is, amelyeket a történelem nyitott meg eló'tte és sorstársai előtt. Mindegyik „bugyorból” egészséges elmével és alkotó erővel emelkedett ki, talán azért, mert író volt abban az értelemben, ahogyan az „íróság” fogalmát Kosztolányi Dezső' és Krúdy Gyula, Márai Sándor és Tamási Áron gondolta el, vagyis a sorsot és a tapasztalatot kihívásnak tekintette, olyan kihívásnak, amelyre művekkel - egy költeménnyel, egy elbeszéléssel, egy regénnyel vagy éppen egy tanulmánynyal - kell válaszolnia. Mindig mélyen élte át tapasztalatainak drámai karakterét, talán innen ered, hogy írásainak alapszíne a fekete. Sötét tónusú történeteket írt, vereséget szenvedett emberi sorsokról, sérült vagy éppen eltaposott életekről, a hatalom nyomása alatt vergődő egyéni és közösségi létről, amely talán csak egyetlen megváltó cselekvést enged, ez a menekülés az önkéntes száműzetés. A száműzött is jellegzetesen huszadik századi és közép-európai jelenség, utódaink, remélhetőleg, nem fogják ismerni, legfeljebb egy Márai Sándor, egy Monoszlóy Dezső műveiből. Azok a menekülők és száműzöttek, akikkel Monoszlóy műveiben találkozunk, nem pusztán egy politikai rendszer, egy adott társadalmi szisztéma számkivetettjei. Ennél végzetesebb lények, magából az emberi létből űzettek ki, a méltó emberi létezés magaslatáról kerültek az evilági poklokba, és a világ, amelyben létezniök kell, egy méltóságát veszített világ. Amilyen a most lezáruló huszadik század és a tegnap Közép-Európájának világa volt. A kiűzetésnek és a méltóságvesztésnek ez a szinte katharzist sem ismerő állapotrajza okozza, hogy a Monoszlóy műveiben felidézett világnak mítoszi természete van, és ennek a világnak az emberi lényei alig elviselhető mitikus terheket hordoznak. Aid nem ismeri Monoszlóy Dezsőt, mindezek után azt hihetné, hogy egy született pesszimistával van dolga, aki magányos barlangjában mindegyre az emberi létezés eleve adott képtelenségének gyötrelmeivel küszködik. Nem így van. Monoszlóy tragikus huszadik századi és közép-európai tapasztalatokkal vet számot, önmagát mégsem egy. emberi tragédia szereplőjeként mutatja meg. Ellenkezőleg: az életszeretet, a barátság, a szerelem hőseként, akitől egyáltalán nem idegenek a köznapi élet örömei. Aki bécsi polgárként és szigligeti gazdaként tiszta szívvel tud örvendezni egy baráti társaságban, természetesen ennek középpontjában, ahol ő adja elő a legszínesebb anekdotákat, a legmulatságosabb történeteket. Most, hogy köszöntjük őt hetvenötödik születésnapja alkalmából, számot kell vetnünk mindkét arcával: azzal, amelyet sötét tónusú műveiben és azzal, amit színes köznapi valójában mutat. Nem hiszem, hogy a kettő között konfliktus volna: a történelem és az emberi lét kegyetlen drámai valóságával csak az tud igazán szembenézni, aki szereti az embert és az életet. Monoszlóy Dezső szívéből ezt a szeretetet a huszadik század gyötrel- mes tapasztalatai sem tudták kioltani. ' /fi
