Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11-12. szám - Pomogáts Béla: Európa közepén

nekülni kényszerült, egy időre Újvidéken telepedett le, ahol szerepet vállalt a vajdasági magyar irodalmi életben. Sokan azt várták tóle, hogy véglegesen le fog telepedni, s munkásságával az ottani magyar irodalmat fogja gazdagítani. Mégsem így történt, Monoszlóy egy esztendő múltán Bécsbe költözött, ahol ma is él és dolgozik. Időközben rangos helyet kapott az osztrák főváros irodalmi életében, mint népszerű rádiójátékok írója az egész német nyelvterületen ismertté vált, de mint elbeszélő is figyelemreméltó elismeréssel találkozott. Osztrák és német felolvasóestek szívesen látott vendége lett, magas osztrák kitüntetéssel ismerték el írói érdemeit, professzori címet kapott, az osztrák Pen Klubban és az ausztriai magyarok között, újabban pedig a magyarországi és a szlovákiai szellemi életben is megbecsülés övezi. Legutóbb, születésnapja alkalmából hazánk bécsi nagykövetétől vehette át a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, amellyel csak kevés író büszkélkedhet.

Első verseskönyve, az Égből üzenek még Budapesten jelent meg, alig tizennyolc éves korában. Ezt követte egy második pesti verseskötet és az Égetett sienna című első regény, majd több mint egy évtized múlva egy egész légiónyi pozsonyi kiadvány: verseskötetek, elbeszélések, regények, gyermekkönyvek és műfordítások, közöttük 1966-ban válogatott verseinek Aranykor című kötete, írói pályája mégis az emigrációban bontakozott ki igazán. 1973-ban Münchenben adta közre Aranymecset című verseskönyvét, két esztendő múltán Rómában a Menekülés Sodomából című regényt, s 1983-ban New Yorkban az Utolsó vadászat című gazdag elbeszéléskötetet. írásai, így a Menekülés Szodomából is, amely tulajdonképpen egy nagyívű regénytrilógia első része, a köznapi valóság és a mítosz vegyítésével adnak személyes értelmező képet, egyszersmind lenyűgöző látomást a modern értelmiségi létről, az emigrációról és a történelemről. Monoszlóy Dezső az emberi létezés mélyvilágát idézi fel, végzetes sorshelyzeteket ábrázol, s a lét értelmére kérdez rá: nem adhat megnyugtató válaszokat.

Van egy verse, a címe: Történelem, amely érzésem szerint akár életművének kulcsa lehetne: „a repkény befutotta a házat / Felmászott a falakra is / amelyekre előbb ráfröccsent a vér / A falat később bemeszelték / S most messziről úgy látszott / mintha együtt nőtt volna / a repkény / a fal / a mész / és a vér”. Mindez mítoszi sejtelmeket fejez ki, azt, hogy a pozsonyi-bécsi magyar író a mítoszok szemléleti hagyományai szerint ad számot személyes tapasztalatairól, amelyek egyszersmind közösségi, történelmi tapasztalatok. Ezek között a tapasztalatok között mindig nagy szerepe van a menekülés, a kiűzetés és az otthontalanság jellegzetesen emigrációs tapasztalatainak. Monoszlóy Dezső művei többnyire az otthonát elvesztő és otthonát kereső huszadik századi értelmiségi ember tapasztalatait rögzítik, az emberi lét nagy titkait faggatják, ezért érintkeznek azzal a látásmóddal és nyelvezettel, amely hagyományosan a mítoszokban, a mitikus történetekben ölt alakot.

Költészetében is szerepet kap a mitikus gondolkodás: a szó varázsával idézi fel és emeli békítő magasba a menekülés, a veszteség és a pusztulás történelmi kalandjait és a szerelmet, amelynek vigasztaló élménye minduntalan átszövi a sötét tapasztalatokat. A történelem, a szerelem, a kaland és a játék ihlető forrásaiból táplálkozó költő szívesen idézi fel gyermekkorának emlékeit: akkor még teljes volt a világ elemi összhangja, és semmi sem zavarta meg a gyermeki lélek tündéri birodalmát. A nosztalgikus versek mellé sora947