Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Gyurácz Ferenc: A szépség ellenforradalma
versszakok, a négy-négy és feles jambikus sorok szigorú formai fegyelmet írnak elő, s hogy e kalodában mégis az élőbeszéd természetességével árad a vers, az a 22 éves költő érett formaművészetét dicséri. Karay Lajos formaművészete külön elemzést érdemelne. Szólni kellene a készen kapott és a saját maga kimunkálta kötött szerkezetekről, a nyugatosok rímtechnikája után is eredetit nyújtó rímeiről, a szonett Karay-féle változatairól, mitikus-kozmikus vagy éppen (többnyire) földközelien „reális” (de sohasem vaskos, mindig ízléssel s türelemmel rajzolt) képeiről, hasonlatairól, és miután mindezekről s még egyebekről is szóltunk, tenni lehetne néhány általánosabb megállapítást: 1. Karay Lajos költői nyelve minden ízében kiérlelt, érvényes, „adekvát” nyelv, ezért vele kapcsolatban a korszerűség kérdését akkor sincs értelme fölvetni, ha a külső formát tekintve megátalkodottan konzervatív költővel van dolgunk. Ékes bizonyíték az ő költészete is arra, hogy a korszerűség nem érték-kategória, legföljebb a „haladás” semmiből sem okuló megszállottái szemében. Szóval, nemhogy „mindenestül”, de sehogyan sem muszáj modernnek lenni. (Posztmodernnek meg éppen nem.) 2. Nem annyira Karay egyes versei, mint inkább egész nyelvhasználata és nyelvének anyaga jellegzetesen dunántúli költőre vall. Azt a dunántúli magyar típust mutatja, amelynek őse Berzsenyi, felmenői közt ott van Babits és Illyés (de nincs ott például Weöres). Gazdag érzelmi erezetű és szerves képvilágú, de az értelem kontrollját, a logika fegyelmét megtartó, morális tartást sugárzó, „férfias” nyelv ez, amely sokszor tárgyias világába mindenkor befogadta a pannon táj hatásait. Ennek a legeurópaibb magyar tájban gyökerező nyelvnek van valami súlyos, „mélymagyar” etnikus karaktere, amelytől többnyire idegen a könnyed zeneiség. (Még Weöres csupa-zene költészete sem ,könnyed”, még Kosztolányi módjára sem, nemhogy, például, Heltai Jenőére.) Hogy Karay Lajost idetartozónak érezzük, abban szerepe lehet annak a biográfiai ténynek, hogy a Balaton partján élte segédmunkási életét és mellesleg, lírájának egyik leágazásaként, a Balaton költőjévé is válhatott. 3. Karay Lajos tökéletesre csiszolt formavilága a legfőbb mondanivalójával azonos. Szépségkultusza nem valami sápatag pamasszizmus. Alkata, hagyománya, történelmi és mindennapi sorsa egyaránt a világ esztétikai birtokbavételére készteti. Ez az a mód, ahogy számára élhető az élet, ez az, amely összhangban van az eszmék vad uralmát és ennek szolgálatát elutasító etikai elveivel ugyanúgy, mint az emberi világon túllépő, testvériség-érzését az állatvilágra és a tárgyakra kiterjesztő létszemléletével. „A porszemek Kolumbusza” kíván lenni, „a szépség ellenforradalmát” hirdeti meg 1958-as Ars poeticáidban, s műveli is mindvégig, tárgyát a legkülönbözőbb körből merítve. Akár banális, hétköznapi (Antineuralgica, Bicikli, Kavics, Hullott körte, Macskák stb.), akár különleges, a szépséget szinte felkínáló (Rovar borostyánkőben, Csillag és füst, a balatoni táj versei stb.), akár a létértelmező versbeszéd számára kivált alkalmas mitikus-szimbolikus jellegű a téma (A tenger és a város, Özönvíz, A legkisebbik fiú, A menekülők stb.), a költő formai igényessége mindig a legnemesebb tartalmi üzenet is egyben. Az életműben előrehaladva szembeszökő változás a tárgyias leírások ritkulása, az elvontabb, kihagyásos versbeszéd jelentkezése (főleg a hetvenes években írt darabokban) és a létértelmező, reflexív versek sűrűbb előfordulá942
